2. Félhomály (6. rész)

– Még nem tudom – válaszolta. – Mindenesetre tíz mérföldes körzeten belül maradok, rendben?

– Tíz mérföldes körzeten belül – ismételte Charlie szerelmem szavait morogva, majd bevonult a nappaliba. Gondolait a kínos beszélgetésre való felkészülés kötötte le.

– Elmegyünk valahová? – kérdeztem Bellától alig hallhatóan. Felém fordult, a szemei egy árnyalattal sötétebbekké váltak, ajkait összeszorította, és a homlokán megjelent a gondolkodó ránc. Igazán bájosnak hatott, amikor haragudott.

– Igen. Azt hiszem, szeretnék veled négyszemközt beszélni – jelentette ki vészjóslóan.

Egy szót sem szólt, amíg be nem ültünk az autóba és kívül nem kerültünk Charlie hallótávolságán.

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte élesen.

– Tudom, hogy szeretnéd látni édesanyádat, Bella, sokszor beszélsz róla álmodban. És úgy tűnt, mintha aggódnál érte – tártam fel előtte az indokaim egy részét.

– Valóban?

Bólintottam. – De világos, hogy túl gyáva vagy ahhoz, hogy alkudozni kezdj Charlie-val, gondoltam, közbenjárok az érdekedben – próbáltam hatni az önérzetére. Nem mondhattam el neki a teljes igazságot, nem állt szándékomban ráijeszteni. A nőstény az én hibámból üldözi, nekem pedig meg kell óvnom Őt.

– Még, hogy közbenjártál! Odalöktél egyenesen a cápák közé! – mondta szemrehányóan.

– Nem hinném, hogy veszélyben forogtál volna – fintorogtam. Túlzásnak tartottam rettegett ragadozókhoz hasonlítani a rendőrfőnököt.

– Mondtam neked, hogy nem akarok összeveszni Charlie-val!

– Senki nem kívánta, hogy összevessz vele. – Megsemmisítő pillantást vetett rám.

– Nem tudok uralkodni magamon, amikor elkezd így parancsolgatni, mint most is, ilyenkor előtörnek a lázadó kamasz ösztöneim – durcáskodott szerelmem.

– Erről viszont én igazán nem tehetek – nevettem. A szemem sarkából láttam, hogy engem néz, és próbál rájönni a mögöttes szándékaimra. Úgy tettem, mintha észre sem venném.
A veszély elhárult. Egy időre – állapítottam meg magamban, miközben a mellettünk elvonuló tájat tanulmányoztam.

– Ennek a hirtelen támadt utazhatnékodnak Floridába nincs véletlenül köze Billy hétvégi partijához?

Éreztem, ahogy az arcvonásaim megkeményednek. – Az égvilágon semmi. Nem számít, hogy hol vagy, itt vagy a világ másik végén, se így, se úgy nem engednélek el – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Kedvesem szorosan összezárta az ajkait. Mély levegőt vettem, és igyekeztem könnyedebb hangnemet megütni.

– Szóval mit szeretnél csinálni ma este? – kérdeztem.

– Nem mehetnénk át hozzátok? Ezer éve nem láttam Esmét. – A válaszát hallva elmosolyodtam.

– Esme örülni fog. Különösen, ha meghallja, mit fogunk csinálni ezen a hétvégén. – Bella felnyögött, amit a megadás jelének vettem.

Esme valóban el volt ragadtatva az ötlettől, hogy felhasználjuk a jegyeket, ahogy előre sejtettem. Miután Carlisle-lal üdvözölték Bellát, magunkra hagytak minket a nappaliban Alice-szel és Jasperrel. Rosalie és Emmett házon kívül élvezték egymás társaságát.

– Bella, Bella! – szökdécselte körül a húgom.

– Sziasztok! – köszönt szerelmem.

Elmondtad neki? Ugye elmondtad neki? – A bosszantó kis törpe gondolatai szinte ugrándoztak az elmémben. A pillantásunk észrevétlenül találkozott. – Hát persze. Tudtam. Miért nem hallgatsz az okosabbra? De majd meglátod, mit fog szólni, ha megtudja – vetítette előre a várható jövőt.

– Sakkozunk, bátyó? – villant meg ravaszul a szeme.

– Persze – egyeztem bele, mert kíváncsi voltam, mire készül.

Ha én nyerek, beszámolsz neki! – mosolyodott el, mikor elfoglaltuk a helyünket a táblánál egymással szemben.

Elszántan bólintottam. – Korábban kell felkelnie, hogy engem csőbe húzzon! – vigyorogtam sejtelmesen.

Huszár D4-re – hallottam meg a következő lépését a fejemben.

Két és fél perccel a kezdés után Alice egy csuklómozdulattal fellökte a királyát, és megadta magát. Elégedetten dőltem hátra a székben. Az utazásunk valódi oka titokban maradhat Bella előtt. Ezután ő sakkozott Jasperrel. Alice-szel mindketten mulatságosnak tartották, ahogy szerelmem a figurákra összpontosít, és megkísérli a lehetetlent: győzelmet aratni egy vámpír logikája felett.

***

– Jobb, ha most nem jössz be! – mondta határozottan, amikor leparkoltam a feljárón a járőrkocsi mögött. A házban még égett a villany. – Csak olaj lenne a tűzre.

– A gondolatai viszonylag nyugodtak – tréfálkoztam, miközben igyekeztem elrejteni a mosolyomat.

– Viszlát később! – búcsúzott morcosan. Felnevettem, és lágy csókot leheltem a hajába.

– Jövök, amint Charlie horkolni kezd – ígértem.

Megvártam, amíg belép a bejárati ajtón, majd indítottam. Nem vártam meg, hogy a rend őre hogyan tart felvilágosító órát nagykorú lányának. Bella valószínűleg így is dühös lesz rám, amiért nem figyelmeztettem. A bűnömet nem tetéztem azzal, hogy még ki is hallgatom a beszélgetésüket.

Hazavittem a Volvót, és mivel volt még egy szűk órám, amíg Charlie nyugovóra tér, gondoltam, elejtek néhány szarvast. Beálltam a garázsba, majd berohantam az erdőbe.

Mikor az első állattal végeztem, megcsörrent a telefonom. – Igen, Alice? – emeltem a fülemhez a mobilomat.

– Bella mindjárt indul La Push-ba a vérfarkashoz – hadarta sebesen.

Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne roppantsam össze a készüléket. – De épségben hazaér, ugye? – kérdeztem ingerülten.

– Nem tudom megmondani, Edward – csüggedt el.

– Indulok! – zártam le a beszélgetést.

Őrült módjára rohantam a Swan-ház felé. Megkönnyebbültem, mikor láttam, Bella furgonja még a helyén van. Észrevétlenül léptem a motorháztetőhöz, majd miután felnyitottam, egy mozdulattal kirántottam a gyújtókábelt. Ahogy visszacsuktam, hallottam, hogy szerelmem lefelé rohan a lépcsőn.

– Ugye, nem baj, ha még ma este leszaladok Jake-hez? – kérdezte zihálva. – Nem maradok sokáig.

– Persze, kölyök, menjél csak! Semmi gond! Maradj, ameddig jól esik! – válaszolta Charlie. Gondolatban elégedetten nyugtázta, hogy atyai jó tanácsa célt ért.

– Kösz, apu! – kiáltotta Bella, majd megláttam, ahogy a kocsi felé siet. Néhányszor hátra pillantott. Úgy tűnt, fél, hogy megakadályozom az elhatározásában.

Megértettem, hogy Jacob fontos neki, és nem hibáztattam. Egyiküket sem. Ha Alice garantálni tudta volna, hogy épségben hazatér, akkor valószínűleg nem ülnék itt a sötétben a leleplezésére készülve. Nem vett észre, amikor beszállt az autóba, én pedig nem mozdultam. Ráadta a gyújtást, de a motor nem indult, majd újra próbálkozott. Ekkor óvatosan előredőltem.

– Hah! – Bella arca rémültnek látszott.

– Alice felhívott – adtam meg a választ ki nem mondott kérdésére, miközben a gyújtókábelt tanulmányoztam. – Nagyon ideges lett, amikor úgy öt perccel ezelőtt a jövőd teljesen eltűnt a szeme elől. – Bella szemei vészesen kikerekedtek. – Azért, mert Alice a farkasokat nem látja, tudod – folytattam ugyanolyan lágyan. – Erről megfeledkeztél? És ha hagyod, hogy a sorsod összefonódjon a farkasokéval, akkor te is eltűnsz. Ezt persze, nem tudhattad, világos. De azt talán megérted, hogy miért… nyugtalanít engem ez a dolog. Alice csak annyit látott, hogy eltűnsz, még azt sem tudta megmondani, hogy hazatérsz-e majd, vagy sem. A jövőd ködbe veszett a számára, akárcsak a falkáé. Mi sem tudjuk, mi lehet ennek az oka… Talán valami velük született, természetes védekező mechanizmus? – magyaráztam tovább, mintha csak magammal beszélgetnék. Tisztában voltam vele, hogy Bellát jelenleg cseppet sem érdekli, hogy Alice hogyan látja a farkasokat. De szóval akartam tartani, és biztosítani, hogy nem haragszom rá. – Ez nem túl valószínű, mert én például minden nehézség nélkül tudok olvasni a gondolataikban. A két Blackében legalábbis. Carlisle-nak van egy elmélete: szerinte az lehet az oka, hogy a farkasok egész életét az átváltozásaik uralják. Amikor átváltoznak, az sokkal inkább a körülményekre adott ösztönös reakció, mintsem szabad elhatározás eredménye. Teljeséggel kiszámíthatatlanok. Abban a pillanatban, amikor alakot váltanak, igazában nem is léteznek. Így nincsenek a jövendőben sem.

Bella teljes csendben hallgatta végig a gondolatmenetemet, miközben magamon éreztem szúrós tekintetét.

– Időben össze fogom szerelni az autódat, hogy odaérj az iskolába, ha netán úgy döntesz, hogy holnap a saját kocsiddal akarsz menni – ígértem egy perccel később. Összeszorította az ajkait, mint pár órával ezelőtt a Volvóban, kihúzta a slusszkulcsot a helyéről, majd kiszállt.

– Csukd be az ablakodat, ha ma éjszaka nem akarsz látni! Meg fogom érteni – suttogtam lemondóan, mielőtt becsapta volna az ajtót. Némán figyeltem, ahogy dühös léptekkel a ház felé tart.

– Mi baj? – kérdezte tőle Charlie, mikor beért az előszobába.

– Az a rohadt kocsi nem indul! – mérgelődött szerelmem. A dühe egyértelműen nekem szólt.

– Akarod, hogy megnézzem?

– Nem. Majd reggel újra megpróbálom.

– Elviheted az én kocsimat, ha akarod – ajánlotta fel a járőrkocsit.

– Nem. Fáradt vagyok – válaszolta Bella legnagyobb megkönnyebbülésemre. – Jó éjt!

Kiszálltam a kocsiból, és vártam, mi történik, amikor felér a szobájába. Láttam, ahogy az ablakhoz lép, és egy határozott mozdulattal bezárja.

Elöntött az üresség, semmi voltam nélküle. De a következő pillanatban szélesre tárta rögtönzött bejáratomat.

Talán mégiscsak megbocsát nekem. – Mélyen felsóhajtottam.