2. Félhomály (4. rész)

KEDVESEM ÉLESEN BESZÍVTA A LEVEGŐT. – Nem – felelte közömbösen. – Igazság szerint el is feledkeztem róluk – tette hozzá halkan.

Próbáltam megőrizni a könnyed csevegés hangulatát, mintha nem a kapcsolatunk egyik legborzalmasabb emlékét idézném fel. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ez az egyetlen megoldás, amivel távol tarthatom Tőle Victoriát.

– Hát, ami azt illeti, még van egy kis időnk – kezdtem óvatosan. – A szobafogságodnak vége… és úgyse terveztünk semmit erre a hétvégére, mert azt ugye kerek perec megtagadtad, hogy elgyere velem a ballagási bálra – mosolyogtam a makacsságán. – Miért ne ünnepelhetnénk meg így a szabadulásodat? – mormoltam.

– Úgy, hogy elmegyünk Floridába? – csodálkozott el.

– Mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy az amerikai kontinens határain belül szabadon mozoghatsz.

Bella gyanakvóan méregetett. Láttam az arcán, hogy igyekszik fényt deríteni az összeesküvésre. Szerencsére nem látott át rajtam.

– Szóval? – nógattam. – Elmegyünk meglátogatni Renée-t vagy sem?

– Charlie ebbe sose fog beleegyezni.

– Charlie nem tilthatja meg, hogy meglátogasd anyádat. Még mindig ő a kijelölt gondviselőd – mutattam rá.

– Nekem nincsen semmiféle gondviselőm. Felnőtt ember vagyok – mondta dacosan.

– Pontosan – ironizáltam.

Szerelmem a gondolataiba mélyedt; mindvégig feszülten figyeltem. Úgy tűnt komolyan megfontolja a hallottakat.

– Nem, ezen a hétvégén nem lehet – sóhajtott fel végül.

– Miért nem? – értetlenkedtem.

– Nem akarok összeveszni Charlie-val. Várjunk még egy kicsit! Még csak most bocsátott meg nekem.

– Szerintem ez a hétvége tökéletes lenne – mormoltam lágyan.

A kívánt hatás elmaradt; kedvesem megrázta a fejét. – Majd máskor.

– Tudod, nem te voltál az egyetlen, aki ki se tehette a lábát ebből a házból – váltottam keményebb hangnemre. Mindenképpen meg kellett győznöm! Nem maradhat a városban a hétvégére!

– Te mehetsz bárhová, ahová csak akarsz.

– A külvilág semmit nem jelent számomra, ha nem vagy velem – enyhültem meg.

Bella égnek emelte a tekintetét.

– Komolyan beszélek.

– Azért csak lassan a testtel, ami a külvilágot illeti, rendben? Például kezdhetnénk egy mozival Port Angelesben.

– Öhm – nyögtem fel. Természetesen nem ez lett volna az első eset, hogy moziba viszem Őt. De most rá kell vennem, hogy elhagyjuk a várost, sőt még a környékét is. Nem tehetem kockára az életét. Bármennyire éberek és óvatosak is vagyunk. Neki tökéletes biztonságban kell lennie!

– Mindegy, hagyjuk! Majd később még beszélünk róla – ígérte.

– Nincs miről beszélnünk – vontam vállat.

– Oké, akkor váltsunk témát. Mit látott Alice ebédnél? – kérdezte az arcomat fürkészve.

Nyugodtnak kellett maradnom. A vonásaim nem árulkodhattak a feszültségemről. Reméltem, hogy már rég elfeledkezett a menzán történtekről. Most is tévedtem, ahogy általában, Vele kapcsolatban.

– Jaspert látta valami idegen helyen, valahol délnyugaton, a régi… családjától nem messze, legalábbis Alice úgy gondolja. Jaspernek állítólag nem áll szándékában visszamenni hozzájuk – vettem egy mély lélegzetet. – De Alice-t aggasztja a dolog.

– Ah. – Elmerengett egy pillanatra. – Ezt eddig miért nem mondtad?

– Nem tudtam, hogy észrevetted – feleltem könnyedén. – Különben is, valószínűleg semmi jelentősége az egésznek – ferdítettem. Látszólag sikerült meggyőznöm, hogy Alice látomása nem egy baljós, sötét jövőt vetített előre.

– Ideje lemennünk a nappaliba – mondtam végül.

A házi feladatokkal hamar végeztem, és kihasználtam az időt, hogy teljes figyelmemet Bellára fókuszáljam. Olyan bájos volt, amikor koncentrált. A homlokán megjelent a gondolkodó ránc, ahogy a matematika példák fölé görnyedt. Miután végzett, segítettem Neki vacsorát készíteni. Igaz, az alapanyagok számomra túlságosan is visszataszítóak voltak, de szerettem volna elkerülni, hogy megvágja magát. Miközben felcsíkoztam a húst, hirtelen bűntudatom támadt amiatt, amit elkövetni készülök ellene. Csak remélhettem, hogy hamar megbocsájt nekem. Charlie nem fog repesni az örömtől, de a végén azt hiszem, beleegyezik.

2. Félhomály (3. rész)

MÁR-MÁR KÉTSÉGBEESETTEN PRÓBÁLTAM KERÜLNI, hogy akár egy pillanatra is kettesben maradjak Bellával. Ebéd után bevártam Bent, hogy a történelem házi dolgozat témájának részleteit átbeszéljük. Természetesen én már rég készen voltam vele; amúgy sem hiszem, hogy bármi újat tudott volna mondani számomra.

Az órák közötti szünetekben úgy intéztem, hogy mindig legyen valaki a közelünkben. Nem akartam esélyt adni Bellának, hogy feltegye a kérdéseit. Reménykedtem, hogy megfeledkezik a dologról, és sikerül elaltatnom a gyanakvását, miszerint titkolok előle valamit.

Igyekeztem kerülni fürkésző pillantását, amikor az utolsó óra után Mike Newtonnal tartottunk a parkoló felé. Magammal húztam Őt, ahogy könnyedén Mike-hoz igazítottam a lépteimet, akire az újdonság erejével hatott, hogy Edward Cullen szóba áll vele.

– Olyan nehezen akar beindulni, pedig most cseréltem benne aksit – mondta értetlenkedve, mikor a kocsija került szóba. Elképzelése sem volt, hol lehet a probléma. Zavartan maga elé pillantott, majd óvatosan felnézett rám.

– Talán a vezetékek – álltam elő egy lehetséges megoldással.

– Lehet. Igazából nem sokat értek az autókhoz – ismerte el. – Valakivel át kéne nézetnem, de Dowlingékat én nem bírom megfizetni.

Kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy ezt éppen velem vitatja meg.

– Én értek hozzá valamicskét, ha akarod, megnézhetem, hogy mi baja – ajánlottam fel. – Csak előbb még hazavinném Alice-t meg Bellát.

Bellával úgy néztek rám, mint egy elmeháborodottra.

Ez most komoly? Edward segíteni akar nekem? Úgy tesz, mintha jó barátok lennénk – hitetlenkedett Mike gondolatban.

– Hát… kösz! – motyogta, amikor végre képes volt megszólalni. – De most mennem kell melózni. Talán majd máskor.

– Amikor csak akarod – ígértem.

– Viszlát! – ült be az autójába, miközben próbálta helyrerakni magában a történteket.

Bellát magammal húzva elindultam a Volvo felé.

– Hát ez meg mi volt? – álmélkodott, mikor kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót.

– Csak segítőkész akartam lenni – vontam vállat ártatlanul.

A kotnyeles húgom természetesen azonnal bevetette magát. – Annyira azért nem vagy jó szerelő, Edward! Legalább kérd meg Rosalie-t, hogy vessen egy pillantást arra a kocsira ma este. Csak hogy ne égesd nagyon magad, ha Mike mégis megkérne rá, hogy segíts neki – csicsergett megállás nélkül. Megfordult a fejemben, hogyan némíthatnám el, nemcsak a hangját, hanem a gondolatait is. El kell mondanod neki! Joga van tudni! Nem tudod eltitkolni előle. Rá fog jönni! A barátnőd nem ostoba.

– Nahát, igazán szeretném látni a képét, amikor helyetted Rosalie állít be hozzá autót szerelni! – folytatta zavartalanul. – Á, ez nem jó ötlet. Rosalie elvileg ugyebár az ország másik felében jár éppen egyetemre. Milyen kár! Bár lehet, hogy Mike kocsijával még te is elboldogulsz. Viszont egy jó olasz sportkocsi finomhangolása, na, látod, az már magas lenne neked! És, jut eszembe, ha már Olaszországról beszélünk, meg a sportkocsiról, amit ott loptam, még tartozol nekem egy sárga Porschéval. Nem is tudom, akarok-e karácsonyig várni…

Talán ezzel rávehetsz, hogy hallgassak. Talán… – tette hozzá az elméjében.

Vészesen közeledett az idő, amikor kettesben maradunk Bellával, és minden bizonnyal megpróbálja majd kiszedni belőlem, mi is történt az ebédlőben. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, de az igazat semmiképp. Gyorsan ki kellett találnom valamit.

Alice, miután kiszállt a kocsibehajtónkon, egy szúrós pillantás kíséretében kifejezte nem tetszését.

– Hát, akkor viszlát – mondtam szenvtelenül.

A húgom durcásan sarkon fordult, és eltűnt a fák között. Sosem hallgatsz rám. Pedig jobban tennéd! – üzente búcsúzóul.

Megfordultam a Volvóval, és Forks felé vettem az irányt. Vártam, hogy Bella megtörje a csendet, és kibukjanak belőle a kérdései, amiket olyan régóta készül már feltenni. De nem szólalt meg, így én is hallgattam, amíg le nem parkoltam a feljárójukon.

– Holnapra nincs sok lecke – állapítottam meg.

– Aha – értett egyet szerelmem.

– Mit gondolsz, Charlie haragudna, ha most bemennék? – kérdeztem óvatosan.

– Nem hiszem. Reggel sem kapott idegrohamot, amikor értem jöttél – ironizált.

Ami igaz, az igaz: Charlie csakis Bella miatt igyekezett félretenni az irántam érzett ellenszenvét, mert rettegett attól, hogy újra összeomlik, ha eltiltja tőlem.

Bolond módon meg voltam győződve róla, hogy neki az a legjobb, ha távol tartom magam tőle. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mekkora kárt okozok.

Rá kellett jönnöm, hogy késő, már nem tudunk elszakadni egymástól. Összetartozunk, és ezt jobb, ha tudomásul veszem. Amíg ő maga el nem küld, addig mellette maradok.

Követtem Bellát az emeletre, miután beléptünk a házba. A szobájában leheveredtem az ágyra, és kimeredtem az ablakon. Próbáltam figyelmen kívül hagyni kedvesem zaklatottságát. Miután eltette a táskáját, bekapcsolta a számítógépét. Az ósdi masinának jó időbe telt életre kelni. Várakozás közben ütemesen dobolt az asztalán.

– Mintha egy kissé idegesek lennénk ma – mormoltam, ahogy hirtelen mellé lépve lágyan megfékeztem finom ujjait. Felnézett rám, és láthatóan meglepődött, hogy ilyen közel van az arcom az övéhez. Elállt a lélegzete, majd a szíve eszeveszettül kezdte pumpálni csábító vérét az ereibe. Még most is mámorítóan hatott rám az illata, de már nem okozott akkora kínt. Csak édes kábulatot. Beletúrva selymes hajába finoman összeérintettem a szánkat. Gyenge karjai a nyakam köré fonódtak, miközben egyik kezemmel végigsimítottam a hátán, még erősebben tartva őt. Megborzongott, mire lazítottam a szorításomon, de ő még közelebb bújt hozzám. Nyelvével gyengéden végigsimított az alsó ajkamon, és abban a pillanatban éreztem, hogy mára eleget játszottam az életével.

Óvatosan távolabb toltam az arcát az enyémtől, a kezeit lefejtettem a nyakamról, miközben zavartan felnevettem. A hangom mélyebbnek hatott, mint általában, leleplezte az izgatottságomat.

– Jaj, Bella! – sóhajtottam.

– Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem mondanék igazat – nézett elszántan a szemembe.

– Én pedig mondhatnám, hogy sajnálom, hogy te nem sajnálod, de ez sem lenne igaz. Talán jobb lesz, ha most szépen leülök az ágyra – válaszoltam, miközben igyekeztem megnyugodni.

– Ha gondolod, hogy feltétlenül szükséges…

Elmosolyodtam, kibontakozva gyengéd karjai öleléséből.

Szerelmem néhányszor megrázta a fejét, valószínűleg rá is olyan hatással volt a csókunk, mint rám. De nem szabad elveszítenem a fejem, hiszen minden alkalommal veszélybe sodrom Őt, amikor megérintem.

A számítógép időközben magához tért.

– Mondd meg Renée-nek, hogy üdvözlöm.

Tudtam, hogy az édesanyjának készül e-mailt írni. Bella nagyon közel áll hozzá.

– Aha, persze.

Elmélyülve olvasta Renée levelét, észre sem vette, hogy időközben elővettem a szekrénye mélyéről a születésnapi ajándékait.

Nem állt szándékomban beleolvasni a magánlevelezésébe, de óhatatlanul is megláttam Renée utolsó sorait: „Régen írtál Jacobról. Mit csinál mostanában?”. Természetesen Charlie gondolataiból jól tudtam, hogy ő sugallta a kérdést Bella édesanyjának. Szívesebben látta volna a lányukat a vérfarkaskölyök oldalán, mint az enyémen. Ha tudná, hogy egyikünk sem a legideálisabb vőjelölt.

Bella, hátratolva a székét, észrevette, hogy már egy ideje mögötte állok. A szemem sarkából láttam, hogy rosszalló tekintettel mered rám, és igyekeztem megnyugtatni, hogy nem olvastam bele a levelébe. Eltökélten tanulmányoztam a kocsijából barbár módon kioperált hifi berendezést.

– Hát ezzel meg mit műveltél?

– Nem akart kijönni a műszerfalból.

– És ezért muszáj volt megkínoznod?

– Tudod, milyen kétbalkezes vagyok. Nem szándékosan okoztam neki fájdalmat.

– Megölted – jelentettem ki teátrálisan, miközben megcsóváltam a fejem.

– Jó, jó… – vont vállat. Látszólag nem viselte meg túlságosan.

– Nagyon megsértődnének, ha ezt látnák – makacskodtam. – Nem is olyan nagy baj, hogy idáig házi őrizetben voltál. Gyorsan szerzek egy másikat, mielőtt észrevennék.

– Kösz, de semmi szükségem méregdrága hifire.

– Nem is a te kedvedért akarom pótolni.

Bella fájdalmasan felsóhajtott.

– Nem sok örömöd volt tavaly a születésnapi ajándékaidban – fújtam ki erősen a levegőt a repülőjegyre beváltható kuponnal legyezve magam, amit Esmétől és Carlisle-tól kapott, hogy meglátogathassa az édesanyját Floridában.

– Tisztában vagy vele, hogy ezek rövidesen lejárnak? – kérdeztem, és az orra elé tartottam a kartonpapírt.

Reméltem, hogy nem fog gyanút. Nem jön rá, miért éppen most szeretném, ha felhasználná. Alice látomása után megszületett a tervem: a hétvégén elutazunk, így Victoria semmiképp sem kerülhet a közelébe.

2. Félhomály (2. rész)

MÉG MIELŐTT CHARLIE ÉBREDEZNI KEZDETT VOLNA, nyomtam egy lágy csókot Bella homlokára, majd hazaszaladtam a Volvóért.

– Pár perc múlva itt vagyok – ígértem neki halkan, mikor az érintésem hatására nyöszörögni kezdett.

Charlie már indulni készült, mikor visszaértem.

– Jó reggelt, Charlie! – mondtam szenvtelenül, mire ő is eldörmögött egy üdvözlést a bajsza alatt. Gondolatban ismételten tudomásomra hozta, hogy mennyire nem szeretne többé a lánya közelében látni, de szerencsére nem kellett sokáig hallgatnom.

– Jó reggelt, Edward! – köszönt szerelmem az ajtón kilépve, mikor meglátott.

– Neked is, Bella! – mosolyodtam el.

Az a pár perc is, amit távol kellett töltenem tőle a látszat fenntartása érdekében, maga volt az örökkévalóság.

– Viszlát, apu! – intett oda neki, mielőtt beszállt volna mellém.

Én is elköszöntem Charlie-tól, akinek rosszalló pillantása és bosszankodó gondolatai még követtek egy ideig, amíg a kocsi lassan kikerült a látóteréből.

Bellát mintha kicserélték volna. Szemlátomást nagyon örült, hogy Charlie végre feloldotta a szobafogságát. Én viszont nem voltam ettől annyira felszabadult, mint Ő. Törhettem a fejem, hogyan tartsam távol a vérfarkaskölyöktől. Bármennyire is próbáltam megértetni vele, hogy a vesztébe rohan, nem érdekelte. Túlságosan is önfejű. Megértem, hogy a fiú sokat jelent neki, de az életével játszik. Valakinek meg kell óvnia, ha már ő képtelen rá.

A menza felé menet a végzősök érettségivel és a nagybetűs élettel kapcsolatos gondolatai kúsztak be az elmémbe. Szinte vibrált a levegő, a közelgő változás izgatottá tette a többieket. Engem azonban aggodalommal töltött el a nem is olyan távoli jövő: Bella hozzám hasonlóvá válik. Az arcizmaim egy pillanatra megfeszültek, de szerencsére még mielőtt kedvesem észrevehette volna, sikerült rendeznem őket.

A menza faláról a ballagási bál díszes plakátja nevetett az arcomba. Bellát nem sikerült rávennem, hogy eljöjjön velem, pedig mindent bevetettem az ügy érdekében. Ő azonban kérlelhetetlen volt. Egy pillanatra elmosolyodtam, ahogy az erről folytatott beszélgetésünket felidéztem.

– Elküldted már a ballagási meghívókat? – kérdezte tőle Angela, mikor letelepedtünk az asztalhoz. A gondolatai telve voltak jóindulattal és kedvességgel. Alice-en kívül ő volt az egyetlen igaz barátja.

Muszáj lesz megint kezelésbe vennem – hallottam meg a húgom megállapítását, aki szintén ott ült az asztalunknál. Láttam, hogy Bella zavarba jött, ahogy Alice végigmérte a szokásos farmer-póló összeállítást, amit viselt. A jelenet mosolyt csalt az arcomra. Bella, akármit is viselt, számomra gyönyörű volt. A szépsége beragyogta létezésem minden napját.

– Nem én! – felelte Angelának. – Minek? Renée úgyis tudja, mikor érettségizem. Másnak meg kinek küldjek?

Nem kellett belelátnom a gondolataiba, hogy tudjam, mennyire hidegen hagyja a ballagási ünnepség, de nem akartam, hogy lemaradjon ezekről az emberi tapasztalatokról. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam le kell mondania erről. Nekem már csak vámpírként volt alkalmam átélni, és nagyon is tisztában voltam vele, hogy az nem ugyanaz. Távolról sem.

– Na, és te, Alice? – fordult Angela a húgomhoz.

– Én már elkészültem velük – húzta ki magát Alice büszkén vigyorogva.

– De jó neked! – sóhajtott fel Angela.

A rengeteg rokonnak kézzel kell megcímeznie a meghívókat; az édesanyja ragaszkodik hozzá. Gondolatban látta magát, ahogy egy óriási borítékhalom kegyetlenül maga alá temeti. A félelmei megmosolyogtattak.

– Majd én segítek – ajánlotta fel szerelmem. – Mármint, ha nem bánod, hogy olyan ronda a kézírásom.

– Hát ez nagyon rendes tőled. Mikor jöjjek át? Bármikor jó, amikor neked megfelel.

– Igazából inkább én mennék át hozzátok, ha nem baj, eleget ültem otthon, torkig vagyok. Tegnap este Charlie feloldotta a szobafogságot – közölte mosolyogva, mire én szolidan égnek emeltem a szemem.

– Tényleg? – Angela szemei felcsillantak a hír hallatán. A gondolatai izgatottá váltak. – Nem azt mondtad, hogy életfogytiglan?

Jelen helyzetben én is jobban örülnék ennek az alternatívának.

– Én is meglepődtem. Azt hittem, hogy legalább a sulit be kell fejeznem, mielőtt Charlie elenged – válaszolta Bella.

– Hát, ez klassz. Ezt meg kell valahogy ünnepelni – vetette fel Angela.

– Fogalmad sincs, milyen jól hangzik!

Természetesen a kotnyeles húgom szintén egyetértett.

– Mit csináljunk? Mit csináljunk? – morfondírozott, miközben az elméjén sorban futottak át a legkülönfélébb ötletek.

– Bármit is forgatsz a fejedben, Alice, az biztos, hogy annyira azért nem vagyok szabad – mutatott rá kedvesem, ezzel is igyekezve kordában tartani a húgomat.

– Az ember vagy szabad, vagy nem, nem igaz?

– Azt hiszem, azért a szabadságomnak megvannak a határai, például aligha terjed túl az amerikai kontinensen – gúnyolódott Bella. Már nagyon is jól ismerte Alice szervezői törekvéseit.

A húgom elhúzta a száját, ahogy az arcára kiült a csalódottság. Nem adta fel, még utoljára megpróbált szerelmem lelkiismeretére hatni.

– Szóval akkor mit csinálunk ma este? – kérdezte kitartóan.

– Semmit. Szerintem várjunk egy-két napot, hogy Charlie tényleg komolyan gondolta-e. Különben is, holnap iskola...

– Jó, akkor majd a hétvégén bulizunk – ragyogott fel Alice arca.

– Persze – egyezett bele Bella, tisztában lévén vele, hogy a húgomnak képtelenség nemet mondani. Ha egyszer valamit a fejébe vesz…

Azonnal be is vetette magát. Angelával sorra vették a lehetőségeket. Később Ben is – aki eddig elmerülten olvasta a képregényét – odafordult hozzájuk.

A továbbiakban nem kísértem figyelemmel a társalgást, minden érdeklődésemet Bellára irányítottam. Valami nyugtalanította, szemeit lesütve az asztalra meredt. Valószínűleg elhatalmasodott rajta a bizonytalanság. Talán rádöbbent, hogy a döntés, amit meghozott, végleges és megmásíthatatlan.

A kép hirtelen villant be Alice elméjébe.

A nőstény… – ha csak rá gondoltam, akaratlanul is elöntött a gyűlölet. A testem megfeszült, és kis híján megfeledkeztem magamról. A feltörni készülő morgásomat az utolsó pillanatban sikerült visszafojtanom. A vízió semmi jóval nem kecsegtetett. Victoria Forksba készül… Meghozta a döntést…

– Alice, mi baj van? Alice! – integetett Angela az arca előtt, a húgom elködösült tekintete megijesztette.

Bella szerencsére szintén Alice-re nézett, ahogy felkapta a fejét, így nem fedezhette fel rajtam az aggodalmat. Gyorsan rendeztem az arcvonásaimat, majd hirtelen felnevettem, hogy eltereljem a többiek figyelmét. Angela és Ben megkönnyebbülésemre felém fordultak, és a húgomat is sikerült kizökkentenem. Bella azonban még mindig Alice arcát fürkészte. Feltűnően elsápadt. Valószínűleg volt valami halvány sejtése róla, hogy mit láthatott. Természetesen nem készültem a tudomására hozni.

– Mi az, Alice, egy kis ebéd utáni szunyókálás? – tréfálkoztam vele.

– Bocsánat, azt hiszem, elábrándoztam egy kicsit – válaszolta egyszerűen.

– Jól tetted. Én is szívesebben ábrándoznék, mint hogy végigüljek még két órát – jegyezte meg Ben.

A különös jelenet egyiküket sem tette gyanakvóbbá, mint eddig. Mindig is kívülállónak tartottak minket, és az, hogy néhány iskolatársunkkal közvetlenebbekké váltunk, csak Bella miatt történhetett meg.

Alice zavartalanul csevegett tovább.

El kell mondanod neki! – nézett rám diszkréten, mire egy pillanatra dühösen rámeredtem. Elkapta a tekintetét, és ismét Angelához fordult. Reméltem, hogy ennyiből is megérti, nem készülök Bellát beavatni. Részemről lezártnak tekintettem a dolgot.

Szerelmem egyik hajfürtjét kezdtem tekergetni az ujjaim körül, miközben arra gondoltam, mennyire törékeny. Nem eshet baja, nem engedhetem a közelébe azt a bosszúszomjas hárpiát!

Az elhatározás lassan kezdett megfogalmazódni bennem: el kell vinnem Őt a városból, amíg el nem múlik a veszély.