2. Félhomály (4. rész)

KEDVESEM ÉLESEN BESZÍVTA A LEVEGŐT. – Nem – felelte közömbösen. – Igazság szerint el is feledkeztem róluk – tette hozzá halkan.

Próbáltam megőrizni a könnyed csevegés hangulatát, mintha nem a kapcsolatunk egyik legborzalmasabb emlékét idézném fel. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ez az egyetlen megoldás, amivel távol tarthatom Tőle Victoriát.

– Hát, ami azt illeti, még van egy kis időnk – kezdtem óvatosan. – A szobafogságodnak vége… és úgyse terveztünk semmit erre a hétvégére, mert azt ugye kerek perec megtagadtad, hogy elgyere velem a ballagási bálra – mosolyogtam a makacsságán. – Miért ne ünnepelhetnénk meg így a szabadulásodat? – mormoltam.

– Úgy, hogy elmegyünk Floridába? – csodálkozott el.

– Mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy az amerikai kontinens határain belül szabadon mozoghatsz.

Bella gyanakvóan méregetett. Láttam az arcán, hogy igyekszik fényt deríteni az összeesküvésre. Szerencsére nem látott át rajtam.

– Szóval? – nógattam. – Elmegyünk meglátogatni Renée-t vagy sem?

– Charlie ebbe sose fog beleegyezni.

– Charlie nem tilthatja meg, hogy meglátogasd anyádat. Még mindig ő a kijelölt gondviselőd – mutattam rá.

– Nekem nincsen semmiféle gondviselőm. Felnőtt ember vagyok – mondta dacosan.

– Pontosan – ironizáltam.

Szerelmem a gondolataiba mélyedt; mindvégig feszülten figyeltem. Úgy tűnt komolyan megfontolja a hallottakat.

– Nem, ezen a hétvégén nem lehet – sóhajtott fel végül.

– Miért nem? – értetlenkedtem.

– Nem akarok összeveszni Charlie-val. Várjunk még egy kicsit! Még csak most bocsátott meg nekem.

– Szerintem ez a hétvége tökéletes lenne – mormoltam lágyan.

A kívánt hatás elmaradt; kedvesem megrázta a fejét. – Majd máskor.

– Tudod, nem te voltál az egyetlen, aki ki se tehette a lábát ebből a házból – váltottam keményebb hangnemre. Mindenképpen meg kellett győznöm! Nem maradhat a városban a hétvégére!

– Te mehetsz bárhová, ahová csak akarsz.

– A külvilág semmit nem jelent számomra, ha nem vagy velem – enyhültem meg.

Bella égnek emelte a tekintetét.

– Komolyan beszélek.

– Azért csak lassan a testtel, ami a külvilágot illeti, rendben? Például kezdhetnénk egy mozival Port Angelesben.

– Öhm – nyögtem fel. Természetesen nem ez lett volna az első eset, hogy moziba viszem Őt. De most rá kell vennem, hogy elhagyjuk a várost, sőt még a környékét is. Nem tehetem kockára az életét. Bármennyire éberek és óvatosak is vagyunk. Neki tökéletes biztonságban kell lennie!

– Mindegy, hagyjuk! Majd később még beszélünk róla – ígérte.

– Nincs miről beszélnünk – vontam vállat.

– Oké, akkor váltsunk témát. Mit látott Alice ebédnél? – kérdezte az arcomat fürkészve.

Nyugodtnak kellett maradnom. A vonásaim nem árulkodhattak a feszültségemről. Reméltem, hogy már rég elfeledkezett a menzán történtekről. Most is tévedtem, ahogy általában, Vele kapcsolatban.

– Jaspert látta valami idegen helyen, valahol délnyugaton, a régi… családjától nem messze, legalábbis Alice úgy gondolja. Jaspernek állítólag nem áll szándékában visszamenni hozzájuk – vettem egy mély lélegzetet. – De Alice-t aggasztja a dolog.

– Ah. – Elmerengett egy pillanatra. – Ezt eddig miért nem mondtad?

– Nem tudtam, hogy észrevetted – feleltem könnyedén. – Különben is, valószínűleg semmi jelentősége az egésznek – ferdítettem. Látszólag sikerült meggyőznöm, hogy Alice látomása nem egy baljós, sötét jövőt vetített előre.

– Ideje lemennünk a nappaliba – mondtam végül.

A házi feladatokkal hamar végeztem, és kihasználtam az időt, hogy teljes figyelmemet Bellára fókuszáljam. Olyan bájos volt, amikor koncentrált. A homlokán megjelent a gondolkodó ránc, ahogy a matematika példák fölé görnyedt. Miután végzett, segítettem Neki vacsorát készíteni. Igaz, az alapanyagok számomra túlságosan is visszataszítóak voltak, de szerettem volna elkerülni, hogy megvágja magát. Miközben felcsíkoztam a húst, hirtelen bűntudatom támadt amiatt, amit elkövetni készülök ellene. Csak remélhettem, hogy hamar megbocsájt nekem. Charlie nem fog repesni az örömtől, de a végén azt hiszem, beleegyezik.