2. Félhomály (7. rész)

BELLA ELLÉPETT AZ ABLAKTÓL, mikor beugrottam rajta. Óvatosan közeledtem felé; tisztában voltam vele, hogy még mindig dühös rám.

– Sajnálom – suttogtam lágyan, és így is gondoltam. Jacob mellette volt, amikor én magára hagytam. Ha ő nincs, talán Bella már nem élne. De visszajöttem. Mostantól az én feladom megvédeni, még Jacob Blacktől is.

– Én is – jelentette ki dacosan.

– Bella, nem engedhetlek a közelébe! Nem tehetem – sóhajtottam kétségbeesetten, miközben megtorpantam.

A pillantása megenyhült; megforgatta a szemeit, majd mély levegőt vett. – Jake nem veszélyes – mondta, minden egyes szót külön kihangsúlyozva.

– Egy fiatal vérfarkas igenis veszélyes! – A hangom ingerültebbé vált; egy pillanatra megfeledkeztem magamról.

Ott álltunk egymással szemben, arra várva, hogy egyikünk feladja, de túl makacsnak bizonyultunk mindketten. Reméltem, hogy egy perccel később rádöbbenek, az egészet csak képzeltem. Ha képes lettem volna álmodni, akkor sem fordult volna meg a fejemben, még a legmerészebb rémálmomban sem, hogy az első komolyabb vitánkat Jacob Black miatt folytatjuk le. Bellát ismerve nem ez lesz az utolsó nézeteltérésünk az ügyben, de ebben a pillanatban csak arra vágytam, hogy átölelhessem, megkísérelve a lehetetlent: kitörölni elmémből annak az átkozott kutyának még a puszta gondolatát is.

Tétován léptem közelebb, miközben átfogtam a derekát. – Bella, én nem akarlak elszakítani a barátodtól, csak meg akarlak védeni. – A kezemmel végigsimítottam selymes arcbőrén.

– Tudom, de ahogy te is mondtad, ő a barátom – sóhajtotta fájdalmasan, amitől úgy éreztem, halott szívem összeszorul. Megadóan a mellkasomra hajtotta a fejét, jelezve, hogy mára lezártnak tekinti a vitát. Hosszú percekig csak öleltük egymást, mintha soha nem akarnánk elengedni a másikat.

Nem akartam szomorúnak látni Őt, akár a csillagokat is a lába elé helyeztem volna, ha ezzel boldoggá tehetem. De nem adhattam meg neki, amire vágyott, nem hagyhattam, hogy veszélybe sodorja magát.

Charlie lépteinek hangja lassan kúszott be az elmémbe, ahogy ráérősen felfelé sétált az emeletre. Finoman eltoltam magamtól szerelmemet, miközben a derekát még mindig átfogtam.

– Charlie – suttogtam halkan, majd eltűntem a gardróbszekrényben.

Bella futó pillantást vetett rám, majd felkapta a piperetáskáját, és kiviharzott a fürdőszobába.

A percek csigalassúsággal teltek, és féltem, hogy a feszültség szikrája újra fellobbanthatja a vitát, amíg várok rá. Ha Jacob Black normális, egyszerű ember lenne, akkor nehezen, de lemondanék Bella szerelméről. De sajnos nem az! Valószínűleg én vagyok ettől a legboldogtalanabb. Ha nyugodt szívvel rábízhatnám Őt, akkor nem kellene hozzám hasonló szörnyeteggé tennem egy ilyen csodálatos lényt, mint Bella. Ő engem akar, a jéghideg, márványbőrű, lelketlen vámpírt, és én mellette maradok, amíg ez a kívánsága.

Kínzó gondolataim tengeréből szerelmem illata szakított ki, mely jóleső, gondtalan boldogsággal árasztotta el az érzékeimet. Mozdulatlanul feküdtem az ágyán. Miközben közelebb lépett, a tekintetünk összeforrt. Bebújt a takaró alá, szorosan az oldalamhoz fészkelve magát. Védelmezően átöleltem, és alig hallhatóan dúdolni kezdtem az altatódalát.

– Találkoznom kell Jacobbal! Muszáj – mormolta, mielőtt belépett az álmok országának kapuján.

– Aludj, kedvesem! – hagytam rá, lágy csókot lehelve a hajába.

Jacob Black kellemetlen mellékhatása az én majdnem végzetes baklövésemnek. El kell viselnem, mint Bella legjobb barátját. Ők ketten semmiben sem hibásak. Nem is féltékenységből akarom távol tartani a fiútól, hanem mert kiszámíthatatlan és veszélyes. Bella tökéletesen tisztában van az indokaimmal, ahogy én is az övéivel, de ez semmin sem változtat!