1. Következmények (2. rész)

– Mi köze ennek bármihez is? – kérdezte értetlenül.

– Egy szörnyeteg nem tréfadolog, Bella – mondtam megfeszült arcizmokkal.

Rápillantott a címoldalra, majd a tekintetével az arcomat fürkészte. Csodás, barna szemei egyre nagyobbra nyíltak, ahogy elméje rövid gondolkodás után felismerte, mire is akarok célozni.

– Egy… vámpír lenne a tettes? – suttogta alig hallhatóan.

– Meglepődnél, Bella – kezdtem halk, kimért hangon –, ha tudnád, hogy az újságjaitokban szereplő borzalmak mögött hányszor rejtőzik a mi fajtánk. Könnyű kikövetkeztetni a tényekből, ha az ember tudja, mit keressen. Ezek az információk itt arra utalnak, hogy egy újszülött vámpír garázdálkodik Seattle-ben. Aki még vad, vérszomjas és fékezhetetlen. Amilyenek mindnyájan voltunk kezdetben.

Szerelmem az újságra meredt, úgy tűnt, kerüli a pillantásomat. Zavartalanul folytattam. A tudomására kellett hoznom, hogy a mi fajtánk veszedelmes; gyilkosok vagyunk. Ádáz gyilkosok. Lelketlen szörnyetegek. Valahol rettegtem is attól, hogy valamikor rádöbben erre, de most a biztonsága az elsődleges.

– Pár hete mi is figyelemmel kísérjük az eseményeket. Az összes árulkodó jel: a valószínűtlen eltűnések, valamennyi gyilkosságot éjszaka követik el, a kapkodva elrejtett holttestek, és hogy semmiféle más nyom nincsen… – mély lélegzetet vettem. – Hát, ez mindenesetre nem a mi problémánk. Ügyet se vetnénk rá, ha nem itt történne a közvetlen közelünkben. Mert különben egészen mindennapos eset. A szörnyetegek létezésének szörnyű következményei vannak.

– De énvelem nem így lesz – suttogta, inkább csak magának. – Mert te nem engeded. Különben is, mi a Déli sarkon fogunk lakni.

Annyira könnyedén kezelte az egészet. Mintha arról beszélgetnénk, hogy hol fogunk élni, miután összeházasodtunk. Csak mi éppen azt tárgyaltuk le, hogy hová költözünk, miután szörnyeteget csinálok belőle. De ennek hatására egy másik gondolat is bekúszott az elmémbe.

Felhorkantam, ahogy megjelent előttem a Déli sark „gazdag élővilága”; egy szempillantás alatt megtört bennem a feszültség.

– Pingvinek? Pompás lesz! – fintorogtam. Ha van valami, amit nem szívesen kóstolnék meg, akkor az ennek az állatnak a vére lenne. De az Ő érdekében még ez sem lenne annyira borzasztó… inkább pingvinvér, mint Bella vörösen izzó szemei.

– Akkor marad Alaszka, ahogy elterveztük. Csak nem Juneau, hanem valami isten háta mögötti hely, kinn a vadonban, ahol csak úgy nyüzsögnek a grizzlymedvék…

– Így már jobb – ismertem el. – Ott ráadásul jegesmedve is akad. Azok legalább komoly ellenfelek, és a farkasok is jó nagyra nőnek.

Ahogy ezt kimondtam, ajkai elnyíltak, és a tüdejéből sípolva áradt a levegő.

– Mi baj van? – kérdeztem zavartan. Mielőtt felelt volna, már tudtam, mi az oka a nyugtalanságának, mire az egész testem megfeszült. A kutya… Hát persze!

Ostoba vagyok, hogy pont én juttatom eszébe azt az átkozott korcsot, de késő bánat… Már megtettem. Nem válaszolt a kérdésemre, csak fejét lehajtva az asztalt bámulta, kezei összerándultak. Előrehulló tincsei eltakarták előlem az arcát, de tudtam, hogy most nálam is fehérebb a meggondolatlan szavaim hatására.

– Ah. Nos, felejtsük el a farkasokat, ha ez a gondolat kellemetlen neked – mondtam hűvösen.

Igyekeztem rendezni az arcvonásaimat, de az, hogy Bella mennyire szívén viseli annak a kutyának a sorsát, rettentően kínzott.

– Ő volt a legjobb barátom, Edward – motyogta. Múlt időt használt, ami láthatóan meggyötörte. – Hát persze, hogy kellemetlen a gondolat.

– Kérlek, bocsásd meg a tapintatlanságomat! – mondtam még mindig nagyon kimérten. – Nem kellett volna szóba hoznom.

Nem, nem kellett volna – dorgáltam magam. – Miért nem tudok figyelni a szavaimra?

Örülnöm kéne minden pillanatnak, amit Vele tölthetek, boldoggá kellene tennem, mosolyt varázsolni szomorú arcára, vigyázni rá, óvni.

– Nem történt semmi… – mereven nézte még mindig ökölbe szorított kezét az asztallapon.

Egy pillanatnyi kínos csend következett. Ez az idő elégnek bizonyult, hogy eltűntethessem az arcomról a feszültséget. Gyengéden Bellám álla alá nyúltam, és finoman megemeltem a fejét. Az én hibám volt, hogy kapcsolatba került azzal a fenevaddal. Ha nem hagyom el, ha nem követek el ekkora ostobaságot, akkor most nem folytatnánk le ezt a beszélgetést.

– Sajnálom. Komolyan – szabadkoztam bűnbánóan.

– Tudom. Tudom, hogy a kettő nem ugyanaz. Túlreagáltam a dolgot. Csak éppen… szóval épp Jacob járt az eszemben, mielőtt jöttél – egy pillanatra elhallgatott, az arcomat fürkészte. – Charlie azt mondja – folytatta kérlelően –, hogy Jake nehéz időszakon megy keresztül. Ebben a pillanatban is szenved, és… az egész az én hibám.

– Te semmi rosszat nem tettél, Bella – csóváltam meg a fejem, mire mély lélegzetet vett.

– Igen, de valahogy helyre kell hoznom, Edward! Ennyivel tartozom neki. Ráadásul Charlie-nak is ez volt az egyik feltétele, hogy…

Az arcvonásaim ismét megkeményedtek, majd megfagytak.

Igen, tisztában voltam a feltételekkel, amikkel Charlie szabadon eresztette Őt. Tomboltam belül magamban, mert a szörnyeteg énem szét akarta tépni azt a bolhás dögöt, aki szemet vetett Rá. Akinek ugyanakkor hálával is tartozom, mert vigyázta minden lépését. De itt most vége is az Őrangyal szerepének, mert nem hagyhatom, hogy Bella testi épsége veszélybe kerüljön, hiába fundálta ki ezt Charlie.

– Nagyon jól tudod: arról szó sem lehet, hogy vérfarkas közelébe menj úgy, hogy nincs ott valaki, aki szükség esetén megvédhet! Márpedig ha közülünk bárki betenné a lábát az ő földjükre, megszegnénk a szerződést. Azt akarod, hogy háború törjön ki miattad?

Kijátszottam az utolsó ütőkártyámat, amivel még lehet esélyem távol tartani Bellámat a farkasoktól. Sosem tenné kockára az én vagy a családom életét, vagy akár bárki másét. Ez volt az egyetlen érv, amivel esélyem lehetett meggyőzni.

– Dehogyis – méltatlankodott.

– Akkor nincs miért tovább beszélnünk erről. – Leeresztettem a kezem, elfordultam Tőle, és kétségbeesetten kutattam valami elterelő téma után. Végül megláttam a háta mögött a viseltes borzadályt. Elmosolyodtam, de a pillantásom óvatos maradt.

– Örülök, hogy Charlie feloldotta a házi őrizetedet, mert ideje, hogy felkeress egy könyvesboltot. Nem tudom elhinni, hogy már megint az Üvöltő szeleket olvasod. Nem tudod még kívülről az egészet? – dorgáltam meg.

– Nem mindenkinek van fotografikus memóriája… – mutatott rá, de a hangjából kiéreztem a sóvárgást.

– Fotografikus memória ide vagy oda, fel nem foghatom, mit eszel azon a könyvön. A szereplők rettenetes emberek, akik tönkreteszik egymás életét. Nem is értem, hogy lehet egy lapon említeni Cathy-t és Heathcliffet olyan párokkal, mint Rómeó és Júlia, vagy Elisabeth Bennet és Mr. Darcy. Ez a könyv nem is a szerelemről szól, hanem a gyűlöletről.

– Neked örökösen bajod van a klasszikusokkal – fakadt ki.

– Talán, mert nekem nem imponál valami csak azért, mert régi – elégedetten elmosolyodtam, hogy sikerült elterelnem a gondolatait a kutyáról. – De tényleg, miért olvasod el újra meg újra? – kérdeztem kíváncsian, ahogy újabb kísérletet készültem tenni rá, hogy kiismerjem bonyolult észjárását. Átnyúltam az asztal fölött, arcát két tenyerem közé véve. – Mi tetszik neked annyira benne? – faggattam. Frusztrált, hogy nem látok bele a gondolataiba, pedig most nagyon is tudni szerettem volna, miért olvassa rongyosra ezt a könyvet. Mit talál benne, ami annyira megfogja, hogy újra és újra a kezébe vegye?

– Nem is tudom – felelte. A pillantásomtól láthatóan most is összezavarodott, ahogy eddig számtalan alkalommal. – Azt hiszem, a szerelmük végzetszerűségéhez lehet valami köze. Ahhoz, hogy semmi sem állhat közéjük – sem Catherine önzése, sem Heathcliff gonoszsága, és végül még a halál sem…

– Én azért még mindig azt hiszem, jót tett volna a sztorinak, ha a főszereplőknek legalább egyetlen rokonszenves tulajdonságuk lenne.

– Azt hiszem, pontosan ez a lényeg – makacskodott. – A szerelmük az egyetlen rokonszenves tulajdonságuk.

– Remélem, neked több eszed van annál, hogy olyasvalakibe szeress bele, aki ennyire… rosszakaratú.

– Azzal már kicsit elkéstem, hogy azon törjem a fejem, kibe szeressek bele, és kibe ne – suttogta válaszul. – De azért azt hiszem, a figyelmeztetésed nélkül is elég ügyesen választottam.

Halkan felnevettem. Mindig mond, vagy tesz valami meglepőt, homlokegyenest mást, mint az elvárható lenne Tőle.

– Örülök, hogy legalább te így gondolod – sóhajtottam.

Bella és az Ő fura agytekervényei… Sosem fogom megérteni, hogy hogyan képes bennem bármi jót is látni.

– Remélem, neked is lesz annyi eszed, hogy nagy ívben elkerüld az olyan önző nőszemélyeket, mint Catherine. Igazából ő az összes baj okozója, nem Heathcliff.

– Majd ügyelek – ígértem.

Szerelmem felsóhajtott. Az előbbi témát lezártnak tekintettem, de Bella újra firtatni kezdte a dolgot.

– Muszáj találkoznom Jacobbal! – jelentette ki.

Hogy lehet valaki ennyire makacs? – szorítottam össze a szemeimet. Éreztem, hogy a düh újra fellángol bennem. Láttam lelki szemeimmel, hogy tehetetlenül kell végigasszisztálnom Charlie kikötéseként a találkáikat.

– Nem – mondtam ellentmondást nem tűrően. Semmi sem változtathatja meg a kérdésről alkotott véleményemet.

– Igazából egyáltalán nem veszélyes – próbált meggyőzni könyörögve. – Több napot is eltöltöttem La Push-ban az egész falkával, és soha nem történt semmi – megbicsaklott a hangja. Tisztában voltam vele, hogy elhallgat előlem valamit. De nem firtattam a dolgot; elég, hogy tudom, igazam van.

A szíve hevesen kezdett verni, és ez megerősítette a gyanúmat, hogy belül egyetért velem. Bólintottam, hogy tudja, észrevettem a ferdítést.

– A vérfarkasok teljesen kiszámíthatatlanok. Megtörténhet, hogy megtámadják a közelükben lévő embert. Sőt, néha meg is ölik – próbáltam ráijeszteni, hogy vegye végre komolyan a helyzetet.

Azonnal felkapta a fejét. Láthatóan tiltakozni akart, de nem találta a megfelelő érveket. Diadalittas arccal néztem rá. Tudtam, hogy megnyertem a csatát.

– Te nem ismered őket – suttogta.

– Jobban ismerem őket, mint hinnéd. Én már legutóbb is itt voltam – mondtam könnyedén.

– Legutóbb? – kérdezte csodálkozva.

– A farkasokkal nagyjából hetven évvel ezelőtt kereszteztük először egymás útját… Éppen csak letelepedtünk Hoquiam közelében. Alice és Jasper akkor még nem csatlakozott hozzánk. Mi többen voltunk, mint ők, de csak egy hajszálon múlott, hogy nem verekedtünk össze; Carlisle közbelépett. Sikerült meggyőznie Ephraim Blacket, hogy képesek leszünk békében élni egymás mellett, és így végül fegyverszünetet kötöttünk. – A név hallatán összerezzent. – Mi azt hittük, ez a vérvonal kihalt Ephraimmal – mormoltam, mintha magamban beszélnék. – Hogy nem öröklődött tovább az a fura mutáció, ami lehetővé teszi az átváltozást… – hirtelen elhallgattam, és vádlón meredtem rá. – A balszerencsére való hajlamod napról napra erősödik. Tisztában vagy vele, hogy a halálos veszély iránti kielégíthetetlen vonzalmad olyan erős, hogy a kihalás küszöbéről hoztál vissza egy falkányi mutáns kutyaféleséget? Ha sikerülne palackoznunk a balszerencsédet, valóságos tömegpusztító fegyverre tennénk szert.

– De hát nem én hoztam őket vissza! Hát nem tudod? – kerekedtek el a szemei.

– Mit kéne tudnom? – kérdeztem vissza közönyösen.

– Az én balszerencsémnek ehhez az egészhez semmi köze. A vérfarkasok azért jöttek vissza, mert a vámpírok is visszatértek.

Rámeredtem, a levegő is a tüdőmben rekedt a meglepetéstől.

– Jacob azt mondta, a te családod hozta mozgásba a dolgokat. Azt hittem, már tudod…

Összeszűkítettem a szemeimet.

– Úgy, szóval ezt gondolják? – méltatlankodtam.

– Edward, de hát ezek tények! Hetven évvel ezelőtt megérkeztetek ide, és a vérfarkasok is felbukkantak. Most, amint visszatértetek, a vérfarkasok is újra megjelentek. Gondolod, hogy ez puszta véletlen?

Hunyorogni kezdtem a feltételezésre, de a pillantásom szinte azonnal megenyhült.

– Carlisle érdekesnek fogja találni ezt az elméletet.

– Méghogy elmélet! – csattant fel.

Próbáltam megemészteni a hallottakat, miközben kibámultam az esőbe.

Úgy tűnik, minden szerencsétlenséget én hozok a fejére – állapítottam meg keserűen.

– Érdekes gondolat, de nem old meg semmit – mormoltam egy perccel később. – Szemernyit sem változtat a helyzeten.

Ekkor felállt, és járkálni kezdett az asztal körül. Kitártam a karomat, mire az ölembe ült, és hozzábújt a mellkasomhoz. Átöleltem. A kezemet nézte, miközben beszélt. A közelsége melengette halott szívemet. Megnyugtatott, ugyanakkor tudtam jól, hogy még korántsem vagyunk túl a beszélgetésen.

– Kérlek, figyelj rám egy pillanatra! Nem puszta szeszélyből akarom mindenáron meglátogatni egy régi barátomat, ez a dolog annál sokkal fontosabb! Jacob szenved. – A hangja megbicsaklott. Összeszorítottam az állkapcsomat. – Muszáj legalább megpróbálnom segíteni, nem ejthetem éppen most, amikor szüksége van rám. Csak azért, mert időnként nem emberi lény… Mert hát ő is mindig ott volt, ha szükségem volt rá, amikor… én magam sem voltam egészen emberi. Te nem tudod, milyen volt az az egész… – elbizonytalanodott, mielőtt folytatta volna, látva, hogy a karom megfeszült, s a kezemet olyan erővel szorítottam ökölbe, hogy az inak kidagadtak rajta. A gondolat, hogy miattam szenvedett, belülről marcangolt. Izzó tőrként járta át márványtestem minden egyes porcikáját. – Ha Jacob akkor nem segít nekem… nos, akkor nem biztos, hogy lett volna kihez visszajönnöd. Nagyon sokkal tartozom neki, Edward!

Lehunytam a szemem, és összeszorítottam a fogaimat. A fájdalom letaglózott. Mindez az én végzetes hibám következménye.

– Sose bocsátom meg magamnak, hogy elhagytalak – suttogtam. – Akkor sem, ha még százezer évig élek.

Éreztem finoman meleg érintését az arcomon, mire felsóhajtottam, és kinyitottam a szemem.

– Te csak azt tetted, amit helyesnek véltél, és biztos, hogy bárkivel, aki nem olyan dilis, mint én, működött volna a dolog, és különben is, most már itt vagy. Egyedül csak ez számít.

– Ha nem hagylak el, most nem akarnád kockára tenni az életedet csak azért, hogy megvigasztalj egy kutyát! – szűrtem a fogaim közt.

Bella összerándult a karjaimban.

– Nem tudom, hogyan fogalmazzak – folytattam komoran. – Mert attól félek, amit mondani fogok, elég kegyetlenül hangzik majd. De egyszer már elveszítettelek, vagy legalábbis azt hittem. Tudom, milyen érzés, és egyszerűen nem tűröm, hogy bármilyen veszélynek kitedd magad!

De ez csak féligazság volt. Nem akartam, hogy annak a korcsnak bármi köze is legyen az én Bellámhoz. Visszajöttem. Vele vagyok. Amíg nem küld el, vele maradok, és senkinek sem hagyom, hogy elvegye tőlem.

– Meg kell bíznod bennem. Rendben lesz minden – győzködött a nyakamba suttogva.

Az arcom újra eltorzult. Nem teheti meg velem, és én sem Vele, hogy engedjünk egymásnak. Őt köti az apjának tett ígérete és a kutyához fűződő barátsága, engem pedig a megvédése és a fegyverszünet megtartása.

– Kérlek, Bella! – suttogtam.

– Mire kérsz?

– Kérlek, tedd meg a kedvemért! Kérlek, ügyelj a biztonságodra! Én megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megvédjelek, de nagyon hálás lennék egy kis segítségért.

– Majd igyekszem – dünnyögte duzzogva.

– Sejted te egyáltalán, mennyire fontos vagy nekem? Van fogalmad róla, mennyire szeretlek? – kérdeztem fájdalmasan. Szorosabban magamhoz vontam, államat a feje búbjára fektettem. Éreznem kellett a közelségét. Forró ajkait a nyakamra szorította.

– Én csak azt tudom, hogy én mennyire szeretlek téged – felelte.

– Mintha egyetlen csenevész fát hasonlítanál össze egy egész őserdővel.

Gondolatban láttam magam előtt, ahogy erre a kijelentésemre égnek emeli a szemeit.

– Képtelenség.

– Vérfarkasokról pedig szó sem lehet – csókoltam bele a hajába, miközben felsóhajtottam.

– Ne kezdjük elölről! Találkoznom kell Jacobbal – makacskodott tovább.

– Akkor pedig meg kell akadályozzalak benne – jelentettem ki elszántan.

– Majd meglátjuk – kihallatszott a hangjából, hogy csak blöfföl. – Ő még mindig a barátom!

Erre már nem tudtam mit válaszolni. De Bella sejtette, hogy ez nem változtat a véleményemen. Meg fogom akadályozni, hogy veszélybe sodorja magát, még ha meg is gyűlöl érte.