1. Következmények (1. rész)

MÉLYEN ELMERÜLTEM ELMÉM KÍNZÓ GONDOLATAIBAN, miközben a szobámban ülve vártam, hogy leteljenek kényszerű különlétünk órái. Charlie hét lakat alatti fogságban tartotta Bellát, amiért úgy döntött, utánam jön, hogy megmentsen. Valahogy emberi szinten meg is értettem a reakcióját, és boldogan vállaltam a rám is kiszabott büntetést, mert Charlie elméjének apró rezdüléseiből tudtam: ez inkább nekem szól.

Nem tudhatta, de nagyobb megnyugvással töltött el ez a röpke idő Bella hiányával, mint az örökkévalóság akár egyetlen Nélküle megélt másodperce.

A volterrai események már távoli képtelenségnek tűntek számunkra, bár tökéletes memóriám sosem feledi azokat a napokat, amiket halálának tudatában töltöttem. Önző elhatározásom, hogy távol tartom magam Tőle, hogy kilépek az életéből semmi jóra nem vezetett. Most pedig vállalnom kell a keserű következményeket, mégis mindez semmiség, ha Belláért teszem.

A nappaliból felszűrődő híradó hangjai nem kötötték le a figyelmemet, de a családom tagjainak nyugtalan gondolataira már felfigyeltem. Azonnal a földszinten termettem, hogy megtudjam, mi az oka a hirtelen hangulatváltozásnak.

– Mi a baj, Carlisle? – kérdeztem kicsit erélyesebben is, mint akartam.

Újabb gyilkosságok Seattle-ben – üzente felém elméjében.

– Újabbak? – rökönyödtem meg.

Hát sosem lesz már vége? Mindig lesz valami, ami beárnyékolja vagy fenyegeti a boldogságomat? – szorult ökölbe akaratlanul is a kezem.

– Úgy látszik, hogy még mindig garázdálkodik az az újszülött a városban – mondta Jasper kimért hangon. – De szerintem semmi ok az aggodalomra – küldött felém egy nyugtatóhullámot immár sokadszorra.

Igen, az utóbbi időben – a visszatérésem óta – túl gyakran érezte szükségét, hogy az elkábítás ezen módszerével éljen. Még az eddigieknél is sokkal őrültebben viselkedtem, ami mindannyijukat nyugtalanította, kivéve persze Rosalie-t. Számára nem tűnt elmebetegebbnek a viselkedésem a korábbinál. A szavazás óta azonban – ami Bella furmányosan működő agyából pattant ki – a kételyek befészkelték magukat az agyamba, és nem tudtam figyelmen kívül hagyni őket.

– A Volturi úgyis közbelép végül – engedtem át magam a rám küldött érzelemnek. – Csak nehogy késő legyen – sóhajtottam.

Már csak fél óra választott el attól, hogy viszontláthassam. Az idő múlása számomra nem jelentett semmit, most mégis türelmetlenül vártam lassú vánszorgását. Bella lénye beragyogta szörnyeteg létem minden egyes percét. Volterrában pedig láncra vertem magamban a bestiát, akit vérének hívogató éneke megkísértett, mert ott, a halál torkában rádöbbentem, hogy fagyott szívemben erősebb az iránta érzett szerelem, mint holmi vérszomj. A gondolattól, hogy elveszíthetem, minden megváltozott, és ez a változás lehetővé tette azt az édes csókot, amit már a megmenekülés megkönnyebbült érzésével váltottunk. Az élénken színes emlékkép mosolygásra késztetett, ahogy a házból kiérve kinyitottam a kocsiajtót.

– Mit akarsz Alice? – szűrtem a fogaim közt – ahogy az idegesítő kis törpe jelenlétét megéreztem a hátam mögött –, behajítva a főiskolai jelentkezési lapokat az anyósülésre.

Nem lesz könnyű Bellát bármelyik kitöltésére is rábeszélni, ráadásul Alice zsongása sem hiányzott.

Ma lesz a napja. Ma lesz a napja. Bella szabad, Bella szabad – trillázta.

– Aha – forgattam meg a szemeimet türelmetlenül.

Charlie kompromisszumot ajánl neki, aminek nem fogsz örülni – folytatta belső monológját.

– Miféle kompromisszumot? – néztem rá dühösen. – Nincs időm játszadozni – gúnyolódtam, mert már alig vártam, hogy a karjaimban tarthassam Őt, és utáltam, hogy az idegesítő, kotnyeles húgom feltart az utolsó pillanatokban.

Majd ő elmondja – hagyott faképnél duzzogva.

Mérgesen néztem utána, azon tűnődve, vajon meg tudnám-e fojtani, mielőtt Jasper nekem ugrik…

Pár perc múlva már a feljáró végében parkoltam a járőr kocsi mögött. Úgy éreztem, pont a megfelelő pillanatban érkeztem. A konyhában Charlie éppen Bellát faggatta a jövőbeli terveinkről. Charlie nyugtalan gondolatai akörül forogtak, hogy a lánya esetlegesen velem egy helyen tanul tovább, és a távolság miatt már nem tudja rajta tartani a szemét. Megmosolyogtam a féltékeny és egyben aggódó apai eszmefuttatásokat irányomba, „pár hónapja” még én is helyeseltem volna őket.

– Szóval akkor mi van? – kérdezte Bella az apjától, gyönyörű hangjából gyanakvás érződött.

– Semmi. Csak éppen… – kezdte Charlie zavartan. – Érdekelne, vajon… Edwardnak mik a tervei a következő tanévre? – bökte ki végül.

– Ah – sóhajtotta szerelmem, és én úgy éreztem, mintha ez a sóhaj nekem szólna, hogy haladéktalanul a segítségére siessek.

Felmarkoltam a mellettem pihenő papírköteget, majd emberi tempóban a bejárati ajtóhoz sétáltam.

– Szóval? – faggatózott volna tovább a rend őre, de a három halk kopogás megzavarta ebben.

Charlie fejében azonnal felhangzottak az irántam érzett ellenszenv ordító gondolatai, ami miatt egyáltalán nem hibáztattam. Megérdemeltem a dühét és a bizalmatlanságát. Bellától is ezt érdemeltem volna, de Ő túlságosan is nagylelkűen és megértően viseltetett irántam.

– Jövök! – kiáltotta szerelmem – azt hiszem – a látszat kedvéért, hiszen jól tudta, ha suttog, akkor is tökéletesen hallanám.

Charlie halk, ellenséges „Menj innen!” megnyilvánulása ennek köszönhetően ugyanúgy eljutott a fülemig. Bella rohanó léptei azonban elterelték a figyelmemet a nem éppen szíves fogadtatásról. Halott szívemet melegség töltötte el a tudatra, hogy ugyanannyira várta a viszontlátás pillanatát, mint én.

Az eső lágyan szemerkélt, ami errefelé megszokott dolog. Minden felhős napon átvillant az agyamon, hogy vajon még mindig annyira utálja-e ezt a nedves kisvárost? Hogy csak miattam viseli el a szélsőséges időjárást, erről már kétségem sem volt. Túl odaadó és önfeláldozó, én pedig csak egy önző szörnyeteg vagyok.

Még mielőtt lehetőségem nyílt volna teljesen elmerülni az újabb önmarcangolásban, Bella feltépte az ajtót. A mozdulatának hevessége mosolygásra késztetett.

Hosszú, fekete szempillák által körülölelt, hatalmas, csokoládébarna szemei tágra nyíltak, ahogy szembe találta magát velem. Pillantását szemérmetlenül futtatta végig az arcomon, végül belenézett a szemembe, ennek hatására a lélegzete elakadt, ahogy minden alkalommal. Egy határozott mozdulattal a kezemért nyúlt, megkönnyebbült sóhaj hagyta el csábítóan telt ajkait, ahogy apró ujjait az én hideg márványujjaim közé fűzte.

Az érintés, amelytől viszolyognia kellene, pont ennek ellenkezőjét váltotta ki Belőle, és én ezért csak áldani tudtam furán működő agytekervényeit.

Végigfutattam a tekintetem kecsesen lágy alakján, amely már az első alkalommal beleégett kifogástalan memóriámba, de újra és újra gyönyörködni akartam benne.

– Szia! – üdvözölt, kedves mosolyra húzva szépséges ajkait.

Felemeltem egymásba fonódó kezeinket, hogy kézfejemmel végigsimítsak tökéletes, hamvas arcbőrén.

– Hogy telt a délutánod? – kérdeztem lágyan.

– Lassan – dünnyögte.

– Az enyém is – húztam oda csuklóját az arcomhoz, majd lehunyt szemmel beleszagoltam a bőrébe, miközben elmosolyodtam.

Az ereiben száguldozó éltető nedű édes illata lassan beszivárgott az elmémbe, és finom kábulatba vonta az érzékeimet. De ez a mámor már más volt, mint régen. Nem kínzott, inkább elégedettséggel töltött el a torkomban égő fájdalom. Sosem tudnám elvenni az életét, már biztos voltam benne. A létezése sokkal többet jelent számomra bármi másnál.

Charlie gondolatai üvöltve száguldoztak felém, és az elmekínzó hangos monológjához dübörgő léptek társultak. Felesleges volt ilyen zajt csapnia, anélkül is tudtam, hogy nem kívánatos vendég vagyok a házában. A szemeim azonnal felpattantak, majd leeresztve összekulcsolt kezeinket üdvözöltem leendő apósomat.

– Jó estét, Charlie! – mondtam udvariasan.

– Már nem az – dörmögte a bajsza alatt alig hallhatóan, és fogalma sem volt róla, hogy én tökéletesen hallom a sértést.

Charlie elszántan karba fonta a kezeit a mellkasán. Esze ágában sem volt kettesben hagyni minket.

– Hoztam még pár jelentkezési lapot – néztem Bellára mosolyogva, átnyújtva egy köteg krémszínű borítékot – egy pillanattal előbb – szabadon engedett kezébe.

A kisujjamon, mint egy gyűrű, egy köteg bélyeg pihent.

Kedvesem felnyögött, pillantása ide-oda rebbent. Elsápadt, s csak tippelni tudnék, hogy azért, mert az estéjét újabb papírok kitöltésével kell töltenie. A reakciója somolygásra késztetett. Még mindig makacsul ellenállt az elhatározásomnak, hogy az átváltoztatása előtt járjon főiskolára. Látszólag fejet hajtottam az akarata előtt, hogy hozzám hasonlóvá tegyem, de kétségbeesetten kerestem a kiskapukat.

– Még mindig van egy-két főiskola, ahol nem járt le a határidő. És egy-két olyan is, ahol indokolt esetben hajlandóak kivételt tenni – mondtam szenvtelenül.

Bella fájdalmas grimaszát látva felnevettem. Olyan bájosan állt Neki.

– Akkor kezdhetjük? – kérdeztem végül, és gyengéden a konyhaasztal felé húztam.

Charlie morgolódva követett minket, elszántan folytatva belső egyszemélyes előadását, mint minden este, amikor a felügyelete alatt meglátogattam a lányát. De most más oka is volt rá, hogy utánunk jöjjön. Már tudtam, hogy mire kíváncsi, mielőtt feltette volna a kérdést. Gyanakvó, lányát féltő apa, még ha nyíltan nem is mutatja ki.

Bella lepakolt gyorsan a konyhaasztalról, miközben én a nyomtatványokat rendezgettem.

A rongyosra olvasott Üvöltő szelek kötet láttán felvontam az egyik szemöldököm, de eközben Charlie rászánta magát, hogy hozzám szóljon, így nem volt alkalmam kifejteni a történettel kapcsolatos nézeteimet.

– Ha már a főiskolai jelentkezésekről van szó, Edward… – kezdte egy durcás gyerek arckifejezésével, mert nem igazán akarózott neki eszmecserét folytatni velem. – Bellával az előbb éppen a jövő tanévről beszélgettünk. Te eldöntötted már, hol tanulsz tovább? – kerekedett felül végül a kíváncsisága.

– Még nem – feleltem barátságosan. – Egy-két helyről már megkaptam az értesítést, hogy felvettek, de még gondolkodom, melyiket válasszam – folytattam zavartalanul.

– Na, és hová vettek fel? – érdeklődött tovább Charlie.

– Syracuse-ba… A Harvardra… Dartmouthba… és ma kaptam az értesítést, hogy felvettek a Délkelet-Alaszkai Egyetemre – kacsintottam diszkréten Bellára, aki elfojtani igyekezett a rá törő nevetést. Szerencsére ezt Charlie nem vette észre. Meghökkenve nézett rám.

– A Harvardra? Dartmouthba? – álmélkodott, és a gondolatai elismerésről árulkodtak. – Hát ez szép… ez már valami. Na, igen, így az Alaszkai Egyetem… gondolom, számításba se jöhet, amikor a legjobb egyetemekre is mehetnél. Már úgy értem, apád nyilván azt szeretné… – mondta ki hangosan is, amiben titkon reménykedett: a lánya és én nem egy helyre megyünk főiskolára, és a kapcsolatunkat végül felőrli a távolság.

– Carlisle soha nem szól bele a döntéseimbe – közöltem kimérten.

– Hmmm… – esett gondolkodóba, az elméjében hirtelen szertefoszlottak az előbbi vágyak, majd elöntötte az apám iránti tisztelet.

– Sose fogod kitalálni, mi történt Edward – pislogott rám szerelmem, próbálva ártatlan arckifejezést magára ölteni.

A hangsúly leginkább a „próbált”-on van. Bella nem képes hazudni, és az igyekezete, hogy mégis megpróbálja, igazán bájossá teszi. Szerencsére Charlie nem látott át rajta, gondolatai még mindig kettőnk körül forogtak, ahogy a jövő lehetséges alternatíváit vette számba, és akkor megláttam… egy villanásra, de bepillantást nyertem titkos reményei közé. Elfojtottam a torkomból önkéntelenül feltörő morgást.

– Mi történt, Bella? – tartottam fent továbbra is a látszatot, hiszen az apja nem sejthette, hogy nagyon is tisztában vagyok vele, miért kérdezget arról, hová nyertem felvételt.

Szerelmem a mosogatón heverő, vaskos boríték felé bökött.

– Az előbb kaptam meg az értesítést, hogy engem is felvettek az Alaszkai Egyetemre – közölte egyszerűen.

– Gratulálok! – vigyorodtam el. – Micsoda véletlen!

Charlie szeme összeszűkült, dühös pillantása ide-oda pásztázott kettőnk között, ami az elméjét elárasztó gondolatokat tökéletesen tükrözte. Nem tudta eldönteni, mi pedig nem siettünk a segítségére abban: véletlen az egész vagy összeesküvés áldozata lett.

– Na, jó – adta fel végül morgolódva. – Megyek, megnézem a meccset. Nem elfelejteni: fél tíz! – vetette még oda szigorúan a szokásos figyelmeztetést, mielőtt magunkra hagyott minket.

– Hogyan, apu? Mintha néhány perce még arról beszéltünk volna, hogy mostantól szabad vagyok… – adott hangot Bella nemtetszésének, mire Charlie azonnal visszakozni kezdett.

– Rendben. Oké, akkor fél tizenegy. Iskolanapokon a takarodó továbbra is érvényben van – próbálta megőrizni továbbra is tekintélyét a jelenlétemben.

– Bella nincs többé szobafogságban? – színleltem meglepettséget.

A kompromisszum. Alice-nek igaza volt, nem tetszik. Mondhatni, őrjöngeni tudnék, hogy Bella és az a…

– Feltételesen – válaszolta mogorván. – És ez miért érdekel téged? – tudakolta barátságtalanul, mire Bella jelentőségteljes pillantást vetett rá, amit csak én vettem észre.

– Egyszerűen csak jó tudni – mondtam szenvtelenül. – Alice alig várja, hogy akadjon valaki, aki elmegy vele vásárolgatni, és gondolom, Bellának is hiányoznak már a nagyvárosi fények – mosolyogtam rá szerelmemre.

– Nem! – hördült fel Charlie, és az arca hirtelen paprikavörössé vált. A seattle-i gyilkosságok nyugtalanították, ahogyan minket is.

– De apu! Mi baj van? – kérdezte Bella, nem értve az apja reakcióját.

– Most nem mehetsz Seattle-be! – jelentette ki Charlie ellentmondást nem tűrően.

– Tessék? – háborodott fel szerelmem.

– Mondtam neked, mit olvastam az újságban. Valami banda sorra gyilkolja ott az embereket, és szó sem lehet arról, hogy te Seattle közelébe menj, értve vagyok? – kelt ki magából a rendőrfőnök, miközben agyának féltő mondatai rettentő aggodalomról árulkodtak.

Bella elfintorodott, kifejezve nem tetszését.

– Apu, szerintem nagyobb a valószínűsége, hogy belém csap a villám, minthogy azon az egy napon, amikor Seattle-be megyek… – próbálkozott, mit sem sejtve az újszülött vámpírról.

– Nem, teljesen igaza van Charlie-nak – vágtam kedvesem szavába, igyekezve véget vetni a vitának. – Nem is Seattle-re gondoltam, hanem Portlandre. Én sem akarom, hogy Bella Seattle-be menjen. Hát persze, hogy nem! – próbáltam megnyugtatni Charlie-t, akinek aggodalma lassan csillapodni kezdett.

– Rendben – mondta végül, majd sürgetést érezve a távozásra, bevonult a nappaliba.

– Mi a… – kezdte volna szerelmem a faggatózást.

– Mindjárt – intettem le, miközben a Charlie által említett cikket tanulmányoztam. – Szerintem ennél is használhatod az eddigi esszéidet – toltam elé az első jelentkezési lapot.

Bella felsóhajtott, de a szemem sarkából láttam, hogy beleegyezően nekikezd a szokásos kérdőív kitöltésének. Miután végigfutattam a tekintetem a sorokon, az újságot az asztalra fektettem, majd elgondolkodva az olvasottakon kinéztem az ablakon. Mintha az időjárás is megérezte volna, hogy valami baljós közeleg: az égen esőfelhők sötétlettek.

Szerelmem méltatlankodó, hirtelen felhördülése rántott vissza a jelenbe.

– Mi az, Bella? – kérdeztem, mikor észrevettem, hogy távolabb tolta magától a jelentkezési lapot.

– Ezt nem gondolhattad komolyan, Edward! Dartmouth? – felháborodott, amin egyáltalán nem lepődtem meg.

Tudtam, hogy újra vitába kell szállnom vele, mely főiskolák jöhetnek szóba számára, de már rutinosnak számítottam ebben. Jó ideje nem tartottam számon, hogy hányadik beszélgetésünket folytatjuk le a témában. Kész voltam bármit bevetni, ha ezzel meggyőzhetem: még egy kis ideig maradjon ember. Fogtam a nyomtatványt, és szelíden újra elé helyeztem.

– Szerintem tetszene neked New Hampshire – mondtam lágyan. – Van ott egy csomó érdekes esti kurzus az én számomra, az erdő pedig mindössze egy macskaugrásnyira van a várostól, ami fontos szempont a magunk fajta lelkes kirándulóknak. Gazdag és változatos vadállomány… – jelent meg ajkaim szegletében jellegzetes mosolyom, amivel mindig le tudtam venni Őt a lábáról. – Megengedem, hogy visszafizesd nekem a kölcsönt, ha ez megnyugtat – ígértem, de tisztában voltam vele, hogy erre úgysem lesz szükség. Ha hozzám jön, akkor ami az enyém, az az Övé is. – Ha akarod, még kamatot is számítok – alkudoztam.

– Mintha egyáltalán felvennének valami óriási összegű vesztegetés nélkül. Vagy ez is része a kölcsönnek? Egy új Cullen-szárny az egyetemi könyvtárnak? Uhh. Miért kell ezt a beszélgetést újra lefolytatnunk… – zúgolódott tovább.

– Megtennéd, hogy egyszerűen kitöltöd azt a jelentkezési lapot? – forgattam meg a szemeimet. – Ha jelentkezel, az még nem kötelez semmire – mondtam ártatlan arckifejezéssel, de Bella felszegte az állát.

– Tudod, mit? Nem hiszem, hogy ki fogom tölteni – makacskodott, de mielőtt még esélye lett volna összegyűrni a jelentkezési lapot, egy villámgyors mozdulattal a dzsekim zsebébe rejtettem előle.

Hiába nem olvastam a gondolataiban, az arca rezdüléseiből jól tudtam, mire készül. A vonásai árulkodtak elméjének titkairól. Egy pillanatig az üres asztallapra meredt tágra nyílt szemekkel, majd rám emelte – most sötétebb árnyalatú, már majdnem fekete tekintetét.

– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte élesen.

– Remekül írom alá a nevedet, jobban, mint te magad. Az esszéket meg már úgyis megírtad – vontam vállat.

– Ez már túlzás, ugye tudod? – suttogta, valószínűleg attól félt, hogy Charlie meghallhat bennünket. – Semmi szükség rá, hogy máshová is jelentkezzem, ha már felvettek Alaszkába. Az első félévi tandíjat majdnem ki is tudom fizetni. Ez is van olyan jó alibi, mint bármi más. Felesleges kidobnunk az ablakon egy rakás pénzt, akárkié is legyen az.

Az arcom elkomorult egy pillanatra. A szavai mélyen megbántottak. Tisztában voltam vele, hogy nem akarja, hogy akár egy lyukas garast is költsek Rá, de én mindenemet meg kívánom osztani Vele, akárcsak az öröklétet.

– Bella… – kezdtem, de félbeszakította a mondandómat.

– Ne kezd újra! – mondta szigorúan. Homlokán apró ráncok jelentek meg, ahogy mindig, mikor méregbe gurult. Különösen bájosnak hatott, így dühösen. – Azt én is belátom, hogy el kell játszanom Charlie kedvéért, hogy jelentkezem valamilyen főiskolára, de mind a ketten tudjuk, hogy nem járhatok iskolába jövő ősszel. Hogy egy jó darabig emberek közé sem mehetek – fejtegette a kilátásokat.

– Eddig úgy tudtam, még nem döntöttünk a végleges időpontról – emlékeztettem lágyan. – Talán kedvedre való lenne egy-két félév valamelyik főiskolán. Sok minden van az emberi életben, amiben még sosem volt részed – próbáltam meggyőzni.

– Majd részem lesz bennük később – mondta egyszerűen.

Annyira természetesen kezelte a témát, hogy ilyenkor úgy éreztem, menten égnek mered minden egyes hajszálam.

– Csakhogy azok már nem emberi tapasztalatok lesznek. Senki nem kap második esélyt arra, hogy ember legyen, Bella! – sóhajtottam, és Ő is követte a példámat.

– Nagyon észnél kell lennünk az időzítéssel. Veszélyes lehet sokáig halogatni a dolgot.

Tudtam, mire gondol, de azt is, hogy a Volturi jó ürügy számára, amit bevethet a meggyőzésemre: tegyem minél előbb hozzám hasonlóvá. Bármennyire is igyekeztem fejet hajtani az akarata előtt, ennek ellenére próbáltam halogatni az elkerülhetetlent, de Bella átlátott rajtam, ahogy mindig.

– Egyelőre még nem fenyeget semmi veszély – győzködtem, mire hitetlenkedő tekintettel meredt rám.

Alice fokozott figyelemmel tekinget a jövőbe, Victoria és a Volturi szándékait kutatva. Mihelyst a szándék döntéssé alakul, már születése pillanatában tudni fogunk róla.

Mégis úgy éreztem, nem hiszi egy szavamat sem, tartott Victoriától, a nősténytől, akinek minden vágya és egyetlen életcélja az volt, hogy Őt elpusztítsa. De jól tudta, hogy nincs mitől félnie. Ezúttal nem hibázom! Az örökkévalóságot is feláldozom, ha általa Ő tovább élhet.

– Bella – mormoltam, miközben éreztem, hogy az arcom megrándul, látva gyönyörű arcán a hirtelen változást: fájdalmat és szorongást tükröztek a vonásai. – Nem olyan sürgős a dolog. Én nem engedem, hogy akár egy hajad szála is meggörbüljön! Addig vársz, ameddig csak akarsz – biztosítottam.

Megvédem, ha kell saját magától, sőt szembeszállok még a Volturival is.

– De nekem sürgős – mosolyodott el halványan. – Szeretnék már én is szörnyeteg lenni – mondta egyszerűen.

Az utolsó kijelentésére összeszorítottam az állkapcsomat. Ilyen nincs! Hogy lehet ennyire makacs valaki? Eldobni magától az életet és a halált választani. Az életet, amire a családom minden tagja titkon vágyott. Komolyabb baj van Bella agyával, mint hittem.

– Nem tudod, mit beszélsz – szűrtem a fogaim közt.

Nem tudhatta, mert nem élte át „még” a vámpírlét árnyoldalait, Ő csak a szépséget, gyorsaságot, erőt, és engem látott benne. Fogalma sincs milyen lesz vámpírélete első éve. Egy szóval: pokoli! A vérszomj minden más érzést el fog nyomni benne, még az irántam érzett szerelméét is. Minden ügyességünkre szükségünk lesz, hogy Bellát megtartsuk makulátlan előéletű vámpírnak. Elkárhoztatott lelkét legalább emberáldozat ne terhelje.

Fogtam az esőáztatta újságot, és kettőnk közé dobva dühösen ráböktem a szalagcímre az első oldalon:

EGYRE TÖBB HALÁLOS ÁLDOZAT

A RENDŐRSÉG ATTÓL TART, HOGY EGY GYILKOS BANDA GARÁZDÁLKODIK SEATTLE-BEN