2. Félhomály (1. rész)

MIUTÁN BELLA KITÖLTÖTTE A JELENTKEZÉSI LAPOKAT és látszólag lezártuk az eszmecserét a kutya lelkivilágáról, a fennmaradó időben semleges témákról beszélgettünk. Egyrészt nem akartam, hogy Charlie esetleg meghalljon bennünket – habár látszólag a meccs lekötötte, de az ördög sosem alszik. A gondolatai feltűnően nyugodtnak tűntek, valószínűleg a tudattól, hogy „szem előtt” vagyunk, még ha nem is lát minket. Másrészt nem állt szándékomban újra eszébe juttatni a vérfarkaskölyköt.

Az ellenérzéseim dacára hálás voltam Jacobnak, de ha megsebesítené az én Bellámat, akkor cafatokra tépném. Nem kockáztathattam, főleg hogy többet érez Iránta puszta baráti szeretetnél. Bella egyáltalán nem látja tisztán önmagát, és fogalma sincs arról, mit képes kiváltani a férfiakból, így belőlem is.

A fájdalom mellé, amit meggondolatlan tettem miatt éreztem, társult a féltékenység is. Már a gondolata is elviselhetetlen, hogy szomorú Jacob miatt. De nem hagyhatom, hogy ebből bármit is észrevegyen, és a bundás karjaiba űzzem vele. Mosolygó arccal ültem vele szemben, de belül kétségbeesetten kerestem a kiutat ebből a háromszögből, mígnem Charlie feltűnően megköszörülte a torkát. Két perc múlva mennem kell – olvastam ki megkönnyebbült gondolataiból.

Pontban fél tizenegykor elindultam az ajtó felé. szerelmem szorosan követett, gyönyörű csokoládébarna szemeiben sóvárgás csillogott.

– Ha Charlie elaludt, visszajövök – suttogtam a fülébe, majd belecsókoltam a nyakába, közvetlenül az ütőere fölött. Mélyen magamba szívtam mámorító illatát. – Jó éjszakát, Charlie! – kiáltottam kellő hangerővel, hogy a televízió zaja ellenére is halljon.

– Jó éjt, Edward! – morogta vissza barátságtalanul.

Bella ajkai elnyíltak, a szíve kihagyott egy dobbanást, amikor lassan közel hajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam.

– Szia! – mondtam búcsúzóul, tenyeremet az arcára simítva.

– Szia! – viszonozta a köszönésem alig hallhatóan.

A gondolataimba merülten vezettem hazafelé. Nyugtalanítottak a fejlemények, hogy alig pár kilométernyire, a szomszéd városban egy elszabadult újszülött garázdálkodik. Őszintén szólva már abban sem voltam biztos, hogy egyetlen vámpír vitte véghez az összes gyilkosságot. Az eltűnések túl gyakoriak ahhoz, hogy egyvalaki tegye.

Gyorsan leállítottam a motort a garázsban, majd beléptem a házba. Az egész családom a nappaliban ült, és a híreket nézték. Ez nem éppen mindennapi, de a közeli történések sem azok. A gondolataik aggodalommal teltek voltak, még Emmetté is; a megszokottnál sokkal kevesebbszer, és csak villanásokra terelődött Rosalie-ra.

– Még most sem látsz semmit, Alice – inkább kijelentésnek szántam, mint kérdésnek. Mindannyiunkat zavart, hogy vakon kell tapogatóznunk.

– Nem – sóhajtotta gondterhelten.

Az indulásomkor hiába nyugtattak meg, ez csak ideig-óráig tartott. Tisztában voltam a helyzettel, ahogy azzal is, hogy hamarosan cselekednünk kell. Reméltem, hogy nincs igazam, és csak egyetlen újszülött jelenti a problémát, de a remény lassan szertefoszlani látszott.

Talán azért nem látom, mert túlságosan hirtelenek a döntései, és csak a táplálékkal van elfoglalva.

– Nem hiszem – válaszoltam Alice gondolatára. – Nem látod a végkimenetelt, ami nagyon is nyomaszt engem. Azt látod legalább, hogy többen vannak-e? Hogy nem egyetlen új vámpírról van szó? – kérdeztem feszülten.

Jasper alig hallhatóan felmordult, talán megérezte, hogy akaratomon kívül Alice-en próbálom levezetni a nyugtalanságomat. Eddig nem is gondoltam erre, de a hirtelen békesség, ami elöntött, ráébresztett.

– Ne haragudj, Jasper! Tudom, hogy nem ő tehet róla – mondtam immár higgadtabban.

– Azt hiszem, többen vannak… – motyogta maga elé Alice kis idő múlva, de én így is tökéletesen értettem minden szót.

A Volturi közbeavatkozását sem látta. Nem tudta biztosan, hogy tenni fognak-e valamit, hogy megállítsák a mészárlást. Ez szintén nyugtalanított. Nem láttam az összefüggéseket. Akárhogy próbáltam megérteni az eseményeket, helyre rakni magamban a történéseket, valahogy nem akart összeállni a kép.

Carlisle mellém lépett, és nyugtatólag a vállamra tette a kezét. – Minden bizonnyal hamarosan elsimul az ügy – mondta teljes meggyőződéssel, de én nem voltam ebben annyira biztos.

– Mi a helyzet a nősténnyel? – néztem vissza Alice-re. Az utolsó szóban minden megvetésem benne volt, amit Victoriával szemben éreztem.

– Még nem döntött. Nem látom, mire készül – válaszolta kiábrándult hangon.

Jasper újabb és újabb nyugalomhullám küldésével próbált lecsillapítani. Magam sem értettem, hogy a kutya, a féltékenység, a vihar előtti csendre emlékeztető állapot, vagy Victoria miatt vagyok-e ilyen ingerült.

Amikor üldözőbe vettem őt, azzal a szándékkal tettem, hogy végzek vele. De kudarcot vallottam, és ez a tudat belülről marcangolt. Most még miatta is aggódhatunk. Alábecsültem a képességeit, nem voltam eléggé elővigyázatos. A tisztáson Bella védelme vált számomra elsődlegessé. Mikor James megérezte az illatát, minden más mellékesnek számított. Nem figyeltem Victoria gondolataira, és amíg James nem lépett fel fenyegetően, addig az övéire sem igazán. Hibát vétettem, és ez megbocsájthatatlan.

Carlisle észrevette, hogy az arcvonásaim megkeményedtek.

– Ne aggódj, fiam! Ha szükség lesz rá, közbeavatkozunk – ígérte elszántan.

– Na persze, mi mást is csinálhatnánk megint! – tört ki Rosalie felugorva a kanapéról, és már rezgett is az ajtó, ahogy bevágta maga mögött.

Emmett a kezeit dörzsölgetve lépett utána, de előbb még rám vigyorogva tudatta velem – Végre lenne valami jó kis móka; már kezdek eltunyulni.

Fél órával később már indultam vissza létem értelméhez. Jól esett a futás; kiürítettem az elmém, és csak az elsuhanó fákra koncentráltam. Bella mellett akartam lenni, biztonságban akartam tudni Őt, megóvni mindenáron. Most, hogy visszajöttem, ez volt az egyetlen célom. Megfogadtam Neki és magamnak is, hogy soha többé nem hagyom el. A döntés, amit helyesnek ítéltem, csak fájdalmat és kétségbeesést okozott mindkettőnknek. Elhibázott lépés volt, amit bármi módon, de jóvá akartam tenni.

Beugrottam az ablakán, amit mindig olyan készségesen tárt ki nekem, a szörnyetegnek.

Nem volt a szobájában. Az ágyhoz léptem, és leheveredtem rá. Hallottam a fürdőszobából kiszivárgó hangokat. Lehunytam a szemem, várva, hogy szerelmem mámorítóan édes illata eltompítsa az érzékeimet. Újra érezhettem az ereiben lüktető életet, ami miatt mérhetetlenül hálás voltam. Nem számított semmi más, csak hogy Ő élhessen. A világom sivár hellyé válna Nélküle. Megfagyna minden, mozdulatlanná válna az idő.

„Nem élhetek az életem nélkül. Nem élhetek lelkemtől megfosztva.”

*Emily Brontë: Üvöltő szelek; fordította: Borbás Mária