4. Kötelék (2. rész)

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb fejezetrészt. :) Remélem, tetszeni fog Nektek. :)

Mivel úgy tűnik, hogy a freeweb oldalaival átmeneti technikai probléma van, ezért most ide írok Nektek egy pár sort. :)

Most, hogy túl vagyok a nyelvvizsgán, azt hiszem, elég hosszú frisst sikerült összehoznom. :)

A dolog érdekessége, hogy most már Edward szemszögének fejezetei elválnak az eredeti Eclipse-től. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre, és bízom benne, hogy legalább annyira jónak és igényesnek fogjátok tartani az elkövetkezendő részeket, mint az eddigieket. :)

A hét további részében a Frantic love című történetem 4. fejezetét fogom befejezni, és a hétvégén abból a történetből is megérkezik a friss. :)

Szerettem volna "A Hónap Hűséges Olvasója" játék nyertesének Atyus által készített képről bejegyzést írni a honlapon, de sajnos ez holnapra marad. :(

Addig is jó olvasást és szép álmokat kívánok Nektek! :)

Szeretettel:

Aby <(@ˇvˇ@)>

A PERCEK SZINTE CSIGALASSÚSÁGGAL VÁNSZOROGTAK. Úgy éreztem, mintha évszázadok óta bámulnék a messzeségbe, miközben a kínzó gondolatok és a borzalmas látomások maguk alá temetnek. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy Bella rémülten áll szembe a vérfarkasfalkával. Hallani véltem kétségbeesett sikolyait, láttam fájdalomtól eltorzult arcát, és ebben a pillanatban hasonló érzések kavarogtak bennem, mint akkor, amikor Rosalie felhívott a halálhírével. Nem tudom megmenteni Őt! – A szörnyű gondolat a fejemben visszhangzott, és csaknem megőrjített. A mobilomat a kezemben szorongatva, tehetetlenül bámultam az előttem húzódó, képzeletbeli vonal túloldalára. Kétségbeesetten vártam, hogy megcsörrenjen és meghalljam kedvesem angyali hangját, amint próbál megnyugtatni, hogy jól van, nem kell aggódnom, minden rendben. Akkor azonnal legördülne a mellkasomról ez a súlyos szikla, amely lassanként maga alá temet.

Bella és a furcsán működő agya, a nyakatekert gondolkodása… Nem tudom kibogozni ezt a gordiuszi csomót, képtelen vagyok megfejteni a cselekedetei mögött megbúvó ésszerűséget. Megértem, hogy kötődik a fiúhoz; a távozásom mindent megváltoztatott, és nekem el kell fogadnom a következményeket.

De azzal is tisztában vagyok, hogy Jacob számára többet jelent mindez egy ártatlan barátságnál. Arról viszont fogalmam sincs, hogy Bella hogyan érez iránta? Megbízom benne, akár az életemet is rábíznám, viszont még sosem volt igazán szerelmes, mielőtt velem találkozott. Megvan rá az esély, hogy csak nem vallja be magának, hogy azok az erős érzések, amelyeket Jacob iránt táplál, többet jelentenek puszta baráti szeretetnél. Hevesen megráztam a fejem, hogy eltűnjenek belőle ezek a képtelen gondolatok, de már késő volt. A féltékenység és a fájdalom betöltötte az elmémet. Tudom, hogy szeret engem, sokkal jobban, mint azt a kutyát. De láttam, hogyan néz rá és az a fenevad őrá. Hibát követtem el! Egyenesen az ő karjaiba kergettem, és lehet, hogy egy őrjöngő vérfarkas fogja darabokra tépni, kizárólag miattam.

Amint visszajön, beszélnem kell vele. Meg kellene értenie végre, hogy nem mehet a közelébe, főleg egyedül nem. Gyorsan megpróbáltam elhessegetni a születőben lévő, képtelen ötletet, hogy önként és dalolva közreműködöm Charlie feltételének végrehajtásában. Azt már nem!

Már magam sem tudtam, hogy féltékenységből vagy a biztonsága érdekében akarom-e távol tartani Bellát tőle… Mintha két énem vitatkozna, melyekben csak egyetlen közös vonás van: egyikük sem akarja elveszíteni Őt. Egyre csak azon igyekeztem, hogy megőrizzem a józanságomat, és ne lépjem át azt az átkozott határvonalat.

Az elmémet elárasztó gondolatok minden századmásodperccel tovább erősítették bennem a felismerést, hogy nem vagyok képes elszakítani őket egymástól. Én vagyok az ok, Jacob pedig az okozat. Erről egyikük sem tehet, csakis én. Én kergettem a karjaiba, azzal, hogy elhagytam, és ha nem jövök vissza, akkor… A kép, amint boldogan öleli át Jacob Blacket, most sokkal valósághűbben jelent meg, mint amikor Charlie fejében láttam, és iszonyúan kínzott.

Amikor elhagytam, úgy gondoltam, így lesz a legjobb és mindketten képesek leszünk túlélni, hogy számára nem jelentek többet az első fellángolásnál és hamar elfelejt majd. De tévedtem! Majdnem mindketten belehaltunk a döntésembe, ezt pedig nem hagyom még egyszer megtörténni. Tudom, hogy veszélyt jelentek rá, mégis képtelen vagyok távol maradni tőle… Ahogyan Jacob is.

A felismerés hatására megtántorodtam. Akármekkora szörnyetegek is vagyunk, egyikünk sem képes rá, hogy távol tartsa magát Bellától. Sokkal több a közös bennünk, mint gondolná.

Jacob azon a délutánon, amikor szemtől szembe álltunk egymással az ösvényen, hadat üzent nekem és a családomnak. Mindezt a kétségbeesés és a tehetetlenség mondatta vele; végső, keserű próbálkozás volt, hogy észhez térítse Őt. Én lennék a legboldogabb, ha ez sikerült volna.

Számtalan alkalommal próbáltam rávenni, hogy szerezzen emberi tapasztalatokat, mielőtt végleg rászánja magát a döntésre, és ha Jacob normális emberi lény lenne, akkor boldogan bíznám rá Bella életét. Védelmezte Őt, amikor én nem tettem, és ezért örökre hálásnak kell lennem neki. De nem mondok le róla, amíg Ő nem kéri ezt tőlem. Megígértem, hogy mellette maradok, amíg el nem küld, de képtelen vagyok elvenni az életét. Nem viselném el, ha miattam szűnne meg dobogni a szíve. A Volturit sötétségben tarthatjuk, de Őt nem tudom eltántorítani az elhatározásától, hogy hozzánk hasonlóvá akar válni. Ez pedig a legnagyobb tragédia, ami csak történhet! A családom, Rosalie kivételével, mellette áll. De ez akkor sem következhet be!

Órák teltek el, és fogalmam sem volt, hogy meddig tart még. Mikor lép mögém Carlisle Bella halálhírével, vagy mikor csörren meg a telefonom… Bárcsak Alice látná, mi fog történni! – Mindent megadtam volna ezért.

A következő pillanatban végre meghallottam Bella furgonjának összetéveszthetetlen hangját az országút felől. Azonnal futásnak eredtem a házunk felé. Egyenesen a garázshoz rohantam, bepattantam a Volvóba, és rögtön indítottam. Tébolyultan tartottam La Push irányába, majd az egyik mellékutcából mögé kanyarodtam. Bella egy ideig nem vette észre, hogy követem, aztán végre belenézett a visszapillantó tükörbe.

– Ó, a nyavalya… – Halk nyöszörgése még a furgon dübörgő hangjától is jól hallható volt számomra.

Igyekeztem elfojtani az indulataimat, amelyeket ebben a percben a kutya iránt éreztem. Betartva a követési távolságot haladtam mögötte. Nem akartam ráijeszteni, de a szemében láttam a félelmet. Makacsul az útra meredt, így a tekintetünk nem találkozott ismét. Tudtam, merre tart: egyenesen Angeláék felé hajtott. Amikor leparkolt a házuk előtt, lassítás nélkül továbbhajtottam. Nem tehettem mást. Meg kellett várnom, amíg hazaér, hogy beszélhessek vele. Újabb kínzó másodpercek és kétségbeesett pillanatok teltek el, de legalább végre biztonságban volt. Egy szörnyetegektől mentes menedékben.

Amikor a garázsban leállítottam a motort, Alice már várt engem.

– Szerencsére épségben megúszta! – mondta ki hangosan, miután kiszálltam.

– Szerencsére – szűrtem a fogaim közt.

Mit akarsz tenni? – kotnyeleskedett a húgom.

– Őszintén bevallom, fogalmam sincs – csóváltam meg a fejem, miközben a kétségbeesés igyekezett maga alá gyűrni.

– Ne légy túl szigorú hozzá! – nézett rám esdekelve.

– Nagyon fogok igyekezni – vicsorogtam, majd a válaszát meg se várva futásnak eredtem Bella otthona felé.

Az idegeim pattanásig feszültek. Miért húzza az időt? Miért kellett Angeláékhoz mennie? Ennyire tart tőlem? Tudja, hogy mi a véleményem Jacobról! Tisztában van vele, mennyire veszélyesnek tartom!

Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy képes vagyok távol tartani tőle. Engem sem került el, amikor rájött, hogy mi is vagyok valójában, akkor miért tenné ezt egy vérfarkassal?!

Nesztelenül beugrottam az ablakán, és vártam. Hosszú órákon át az járt a fejemben, hogy mit fogok mondani neki, ha belép a szobába. Mivel érvelhetnék, amivel észhez téríthetem? De minden ötletem csupán szánalmas, gyenge próbálkozásnak tűnt. Szörnyű elhatározásra jutottam: ha nem tudom meggyőzni, akkor akár az akarata ellenére is, de távol tartom Jacob Blacktől!

Odalent megcsörrent a telefon. Hallottam, ahogy a rendőrfőnök kelletlenül feltápászkodik a kanapéról.

– Halló? – szólt bele unottan a készülékbe.

– Helló, Charlie!

– Üdv, Billy! – kiáltotta kitörő örömmel.

– A lányod nálunk járt – közölte vele elismerően Jacob apja.

– Komolyan? – hitetlenkedett Charlie. – Hát, ez remek! – A gondolatai rettentően hangosak voltak az elégedettségtől. – Na, ha hazaér kifaggatom!

– Jake teljesen megkergült. Nagyon örült, hogy végre meglátogatta.

– Elhiszem. Jobban van?

– Igen, sokkal jobban.

A további beszélgetést figyelmen kívül hagytam, csak halk duruzsolásként kúszott be a fülembe.

Ezek szerint sikerült megvigasztalnia a kutyát! – vicsorogtam. – Tehát semmi szükség további látogatásokra!

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végre leparkolt a ház előtt.

– Bella, te vagy az? – kiáltotta Charlie, mikor benyitott a bejárati ajtón.

– Szia, Apu! – válaszolta bátortalanul.

– Na, hogy telt a napod? – faggatta az apja.

– Remekül – felelte.

Remekül – ismételtem magamban. Az izmaim megfeszültek, és a kezeim akaratlanul ökölbe szorultak.

– A boltban nem volt rám szükség, úgyhogy lementem La Push-ba – számolt be a délelőttjéről. Az ujjaim még erősebben zárultak össze.

– Hogy van Jacob? – érdeklődött Charlie.

– Jól. – Bella átlátott rajta. A hangjából tudtam, hogy tisztában van vele, Charlie mindenről értesült.

A rendőrfőnök gondolatai visszhangoztak a fejemben – majdnem olyan hangosak voltak, mint a korcsé. Igyekeztem kizárni az idilli képeket, amelyekben Charlie meccset néz leendő vejével.

– Weberéknél is voltál? – faggatta tovább.

– Aha. Megcímeztük az összes ballagási meghívót.

– Ez remek! Örülök, hogy egy kis időt a barátaiddal töltöttél.

– Én is – zárta le a beszélgetést.

A barátaival… Egy veszedelmes vadállattal töltötte a délelőttöt. Ha Charlie tisztában lenne ezzel, akkor nem lenne ilyen elégedett magával és a feltételével. Boldogabb lennék, ha még mindig hét lakat alatt tartaná és nem engedné sehová az iskolán és a munkahelyén kívül.

Hallottam Bella lépteit, amint a konyhába megy, aztán pár percnyi őrjítő, néma csend következett. Egyre gyorsuló szívverése árulkodott róla, már nem halogatja sokáig, hogy szembenézzen velem.

– Fölmegyek tanulni. – Olyan tragikus hanglejtéssel ejtette ki a szavakat, mint aki éppen a kivégzésére igyekszik, miközben felfelé tartott a lépcsőn.

– Viszlát később! – kiáltotta neki Charlie.

Bella nagyot nyelt, a vére dübörgött. Az ablak mellett álltam, és az ajtóra meredtem. Lassan csukta be maga mögött, miután belépett a szobába. Aztán felém fordult.

Némán álltam vele szemben. Láttam, hogy kicsit behúzza a nyakát. Gyorsan végigfutattam rajta a tekintetemet, hogy meggyőződjek róla, jól van és nem esett semmi baja. A korcs szerencséjére egyetlen karcolást sem fedeztem fel.

– Szia! – mondta végül.

Nem válaszoltam. Képtelen voltam megszólalni. Újabb néma másodpercek teltek el, miközben a szíve felgyorsult ütemet diktált a bordái alatt.

– Ehm… hát, szóval még mindig élek – kezdte bizonytalanul.

Úgy éreztem, eszemet vesztem; dühös morgás indult el a mellkasomból, de az utolsó pillanatban sikerült úrrá lennem rajta, mielőtt valódi erejével tört volna utat magának.

– A hajam szála sem görbült – makacskodott, miközben megvonta a vállát.

Lehunytam a szemem, majd az orrnyergemet kezdtem masszírozni. Legszívesebben ordítottam volna vele, amiért ilyen felelőtlen volt. Kockára tette az életét! Ez nem játék!

– Bella – suttogtam. – Van fogalmad róla, milyen közel jártam ma ahhoz, hogy átlépjem a határvonalat? Hogy megszegjem a szerződést, és utánad menjek? – kérdeztem ridegen. – Tudod, hogy ez mivel járt volna?

Felszisszent, mire a szemébe néztem. Mégis mit gondolt? Mit teszek, ha veszélybe sodorja magát?

– Ezt nem teheted! – emelte fel a hangját. – Edward, az ég szerelmére, ne adj ürügyet, hogy megtámadjanak benneteket! – Láttam, hogy mennyire kétségbe ejti a gondolat. – Alig várják! Nem szegheted meg a szabályokat! – mondta szinte kiáltva.

– Talán nem csak ők szeretnének harcolni… – jelentettem ki.

– Ne kezdd te is! – szólt szemrehányóan, kikelve magából. – Szerződést kötöttetek, akkor tartsátok is be!

– Ha kárt tett volna benned…

– Ebből elég! – vágott közbe. – Semmi ok nem volt az aggodalomra. Jacob nem veszedelmes.

– Bella! – forgattam meg a szemeimet. Még hogy nem! – Nem hiszem, hogy te tudnád legjobban megítélni, mi veszedelmes és mi nem.

– Azt tudom, hogy Jake miatt nem kell aggódnom. És neked sem – győzködött tovább.

Keményen összezártam az állkapcsomat, mialatt a fogaimat csikorgattam, és a kezem újra ökölbe szorult. Tehetetlennek éreztem magam, képtelen voltam megértetni vele, mennyire tragikus véget érhetett volna a mai nap.

Ha most Jacob Black az utamba kerülne, nem állnék jót magamért! A testem felkészült a küzdelemre, ahogy bevillant az elmémbe, mit tennék vele. Szinte éreztem a csontjai roppanását a szorításom alatt. Nem jutna eszébe még egyszer, hogy a közelébe menjen! Járni sem tudna, mire végeznék vele!

Miközben eljátszottam a gondolattal, távolról érzékeltem, hogy Bella átvág a szobán. Gyenge karjaival átkarolt. Testének melege áthatolt a bőrömön és szétáradt halott ereimben. A szikla lejjebb gördült a mellkasomról, de még mindig ott volt.

– Sajnálom, hogy nyugtalankodtál miattam – motyogta.

Az izmaim elernyedtek, a feszültség egy pillanat alatt köddé vált. Mélyet sóhajtottam, majd finoman átfogtam a derekát.

– Hogy nyugtalankodtam, az enyhe kifejezés – mondtam szelíd hangon. – Nagyon hosszú volt a mai nap.

– Elvben nem is tudhattál volna róla – emlékeztetett lágyan. – Azt hittem, tovább tart a vadászat.

Eddig nem vette észre, hogy a szemem ugyanolyan sötét, ha nem sötétebb, mint mikor magára hagytam. Mentegetőzve néztem bele csokoládébarna íriszébe. A pillantása szemrehányó volt.

– Amikor Alice látta, hogy eltűnsz, visszajöttem.

– Nem kellett volna! – közölte szigorúan. – Most majd megint el kell menned.

– Tudok várni – makacskodtam.

– De hát ez nevetséges! Jó, oké, hogy Alice nem lát, amikor Jacobbal vagyok, de azért tudhattad volna…

– De nem tudtam! – szakítottam félbe a mondanivalóját. – És nem várhatod el tőlem, hogy engedjelek…

– De igen, elvárhatom! – vágott a szavamba. – És el is várom! – hozta a tudomásomra.

Ezt nem gondolhatja komolyan! Nem fogom hagyni, hogy veszélybe sodorja magát!

– Ez nem fordulhat elő még egyszer! – jelentettem ki.

– Nem bizony! – bólintott, és azt hittem, megkönnyebbülhetek. Hogy végre megértette. – Mert legközelebb nem fogod ennyire túlreagálni a dolgot.

Túlreagálni? – akartam kiabálni.

– Mert nem lesz legközelebb! – mondtam ellentmondást nem tűrően.

– Én megértem, hogy neked időnként el kell menned vadászni, még ha nem is örülök neki…

A szemeim elkerekedtek, de a mosolyomat sikerült elfojtanom. Bella és a furcsán működő agytekervényei. Komolyan azt gondolja, hogy ez a két dolog összehasonlítható?

– Ez nem ugyanaz! – tiltakoztam lágyan. – Én nem teszem kockára az életemet.

– Mint ahogy én sem. – Továbbra is makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az a fenevad nem tehet kárt benne.

– A vérfarkasok komoly veszélyt jelentenek – próbáltam észhez téríteni.

– Szerinted. Szerintem meg nem.

– Nem vagyok hajlandó vitatkozni erről, Bella!

– Akkor jó, mert én sem.

Az izmaim újra megfeszültek, és a kezem ökölbe szorult a derekán. Nem hiszem el, hogy képtelen megérteni…

– Tényleg csak a biztonságom miatt aggódsz? – tudakolta hirtelen.

– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem vissza erélyesebben, mint akartam.

– Nem vagy te véletlenül… – tétovázott. – Úgy értem, van jobb dolgod, mint hogy féltékeny legyél, ugye?

– Van? – vontam fel a szemöldököm. – Elképesztő! – háborogtam magamban. – Feltételezi rólam, hogy… emiatt?!

– Ne vicceld el! – pirított rám.

– Hát, ez nem lesz nehéz, mert ebben semmi vicces nincs.

Kétkedve nézett végig rajtam. – Vagy… talán valami egészen másról van szó? – kérdezte gyanakvóan. – Mint például, hogy „a vámpírok és a vérfarkasok mindig is ellenségek voltak”? Csak valami tesztoszterontól hajtott…

– Itt csakis és kizárólag terólad van szó! – keltem ki magamból teljesen. – Én semmi mással nem törődöm, csak a te biztonságoddal! – Éreztem, hogy az idegeim pattanásig feszülnek.

– Oké – sóhajtotta. – Elhiszem. De szeretném, ha valamit tudomásul vennél. – A szavai semmi jót nem ígértek számomra. – Ami ezt az egész képtelen ellenségeskedést illeti, rám ne számítsatok! Én semleges vagyok – jelentette ki eltökélten. – Én vagyok Svájc. Nem engedem, hogy holmi mitikus lények területi vitái befolyásolják az életemet – nézett elszántan a szemembe. – Jacob olyan, mintha a testvérem lenne. Te pedig… – Bájosan elpirult, miközben a szíve vadul kezdett dübörögni a mellkasában. – Csak azért nem mondom, hogy te vagy életem szerelme, mert azt remélem, hogy sokkal hosszabb ideig foglak szeretni. Mondjuk inkább úgy, hogy te vagy a létezésem szerelme – suttogta halkan. – Engem nem érdekel, ki vámpír és ki vérfarkas. Ha Angeláról véletlenül kiderülne, hogy boszorkány, hát őt is szívesen látnám a klubban…

Nem szólaltam meg, csendben hallgattam végig az okfejtését.

– Svájc vagyok – ismételte makacsul.

– Bella… – kezdtem, de azután elterelésképpen elfintorodtam. Le kívántam zárni a témát.

– Most meg mi bajod? – háborodott fel.

– Hát… kérlek, ne sértődj meg, de kutyaszagod van – mosolyodtam el.

Mindketten tudtuk, hogy a vitát csak mára rekesztettük be. Tisztában voltam vele, hogy minden észérv, minden elkeseredett próbálkozás a meggyőzésére hiábavaló. Nem hagyott számomra más választást. A biztonsága érdekében távol fogom tartani Jacob Blacktől, bármilyen eszközhöz is kelljen ezért folyamodnom!