4. Kötelék (1. rész)

EGÉSZ HÉTEN FIGYELTEM ŐT; igyekezett eltitkolni előlem, hogy mennyire kétségbe van esve. Próbált bátornak tűnni, én azonban a képességem nélkül is biztos voltam benne, hogy ez csupán a látszat, valójában halálra van rémülve. Miattam tette, hogy ne legyen bűntudatom és ne hibáztassam magam, pedig kizárólag én vagyok az oka, hogy a nőstény Őt akarja és már-már megszállottan üldözi. De nem hagyom, hogy elérje a célját.

A hétvégére Alice nem jelezte, hogy újra felbukkanna, és Bella azonnal kapott az alkalmon, hogy vadászni küldjön a testvéreimmel.

– Menj és érezd jól magad! – parancsolt rám bájosan. – Ja, és csomagolj nekem pár pumát! – tréfálkozott.

Elnevettem magam a képtelen ötleten, de engedelmeskedtem.

– Hajnalban indulunk – mosolyogtam. Éjszakára semmiképp sem akartam magára hagyni, és szavak nélkül is tisztában voltam vele, hogy hálás ezért nekem.

Nagyon nehezemre esett távol lennem tőle, és tudtam, hogy Ő ugyanígy érez. Mióta visszatértünk Olaszországból, elválaszthatatlanok voltunk. A történtek után a szerelmünk még szorosabban fűzött egymáshoz minket, mint valaha. Én pedig önző módon hagytam, hogy ez megtörténjen. Amíg önszántából el nem küld, addig vele maradok. Megígértem.

– Itt fogok vadászni a környéken – lépett oda hozzánk Alice a parkolóban. – Tizenöt percen belül otthon vagyok, ha szükséged van rám. Majd rajtad tartom a szemem bajügyben! – figyelmeztette. – Ne aggódj, Edward! Nem jut el a kutyák földjére, azt garantálom! – mosolygott rám cinkosul.

Bella elfintorodott. Természetesen pontosan tudta, hogy a húgom mire céloz.

Szombat hajnalban lágy csókot nyomtam a homlokára, miközben a párnájára helyeztem a pár soros üzenetet:

Olyan hamar visszajövök, hogy nem is lesz időd hiányolni.

Vigyázz a szívemre – itt hagytam nálad!

A többiek már indulásra készen vártak.

– Grizzlyre fel! – harsogta Emmett Rosalie oldalán.

Mindannyian futásnak eredtünk. Alice, ahogy ígérte, a közelben maradt.

Remélem, komolyan vette a figyelmeztetésem, és nem próbálkozik semmivel! – Valószínűleg megsúgta neki az előérzete, hogy valami történni fog vagy csak egyszerűen túl jól ismerte Bellát.

Jasperrel, Rosalie-val és Emmettel a hegyek felé vettük az irányt. Alice Esmével és Carlisle-lal egy szarvascsordát vett üldözőbe, hogy bármikor szerelmem „segítségére” siethessen.

A többiekkel felszabadult légkörben közeledtünk a magas hegyekhez. Lelassítottam magam a testvéreim tempójához, és kényelmesen futottam velük együtt.

– Mi az öcskös? Talán fáj a lábad? – csipkelődött Emmett.

– Ha fájna, még akkor sem futnék olyan lajhár módra, mint te! – vágtam vissza.

Emmett öblösen felnevetett, visszhangzott tőle az egész erdő.

Másfél órája lehettünk úton, amikor a zsebemben megcsörrent a telefonom. Megtorpantam, mialatt rémülten meredtem a kijelzőre.

– Alice? – szóltam bele ijedten a készülékbe.

– Edward, Bella átlépte a határt – közölte higgadtan. – Láttam, hogy elindul, de nem tudtam megállítani – hadarta, mielőtt megszólalhattam volna.

– Indulok! – mondtam, miközben igyekeztem nem összeroppantani a mobilomat.

– Teljesen felesleges – próbált lebeszélni. – Most úgysem tehetünk semmi mást, mint várunk.

Nem válaszoltam, csak egyszerűen bontottam a vonalat.

– Vissza kell mennem – mondtam a többieknek, miközben gondolkodás nélkül futásnak eredtem.

Mi történt? – értetlenkedett Jasper és Emmett a fejemben.

– Bella! – adtam gyors magyarázatot.

Bella nélkül tényleg unalmas lenne az életünk – kacagott fel Emmett, mire felmordultam.

Miközben hazafelé tartottam, igyekeztem nem a legrosszabbra gondolni. A fák között suhantam, és most kifejezetten lassúnak éreztem magam. Már csak alig egy mérföldnyire voltam tőlük. Gondolatban a legnagyobb őrültségre készültem: meg akartam szegni a szerződést. Senki sem akadályozhat meg abban, hogy épségben visszahozzam Bellát.

Amikor odaértem, Alice, Esme és Carlisle kétségbeesetten álltak a határvonal mentén.

– Tennünk kell valamit! – néztem Carlisle-ra esdekelve. – Nem veszíthetem el Őt! Utána kell mennünk! Akár meg is… – elcsuklott a hangom. Képtelen voltam befejezni a mondatot. A gondolat, hogy megsérülhet, tonnás súlyként nehezedett a mellkasomra, és úgy éreztem, nem vagyok képes elviselni ekkora fájdalmat.

– Nem léphetünk az ő földjükre – helyezte a vállamra a kezét Carlisle.

– Sajnálom, Edward! – szabadkozott Alice, miközben a földet bámulta. – Nem láthattam előre – suttogta.

Képtelen voltam válaszolni nekik.

– Nem értem, mi történhetett – roskadt magába Alice. – Egy órával ezelőtt egyszerűen eltűnt – csóválta meg a fejét. – Hirtelen hozta meg a döntést. Nem tudhattam – mondta megtörten.

– Érte megyek! – A kijelentésemet tett követte.

– Edward! – lépett elém Carlisle, és a kezét a mellkasomra téve visszatartott. – Azzal végzetes hibát követnél el – nézett mélyen a szemembe. – Nincs más megoldás, mint várni.

Mély lélegzetet vettem, miközben az orrnyergemet kezdtem masszírozni.

– Én itt maradok, amíg Bella át nem lépi épségben a határvonalat – jelentettem ki fojtott hangon.

– Muszáj vadásznod, fiam!

Válaszként megráztam a fejem. – Menjetek csak! Én rendben leszek.

Nem vitatkozott tovább, jobbnak látta, ha magamra hagynak.

Kérlek, ne tégy semmi meggondolatlant! – könyörgött Carlisle. – Menjünk! – intett a többieknek.

Ott álltam, szemben a határvonallal, és a felismerés mélyen belém hasított: nem tudom elszakítani Bellát a kutyától. Nem követhetek el még nagyobb bűnt, mint amit eddig elkövettem ellene. A kötelék, amely közöttük fonódott, amíg én makacsul próbáltam távol maradni tőle, eltéphetetlen. Most is én hajszoltam a karjaiba, azzal, hogy megakadályoztam, hogy meglátogassa. De ennek véget kell vetnem! Soha többé nem sodorhatja magát veszélybe. Ha most épségben visszatér, akkor észérvekkel ráveszem, hogy többé ne tegye.