A Thunderstorm blog bemutatkozik


Kedves Látogató!

Üdvözöllek nálam!

Ezen a blogon az Eclipse-et olvashatod Edward szemszögéből. Mit érzett, mikor Bella visszautasította a leánykérést? Hogyan élte meg, ahogy Bella és Jacob barátsága egyre szorosabbá válik? Mi játszódott le benne, amikor távol kellett maradnia a tűzvonaltól, és amikor végül szemtől szembe állt Victoriával? Remélem, minderre fény derül a történetben. :)

Jó olvasást kívánok Neked! :)

Érezd jól magad nálam, és kérlek, tisztelj meg pár sorban a véleményeddel! :)

Köszönettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>


Idézet

„Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.”

/Viktor Hugo/



2011. december 25., vasárnap

Életjel - Békés, Áldott Ünnepet!



Sziasztok!

Így az Ünnep alkalmából szeretném elmondani Nektek, hogy mennyire meghatott és mennyit jelentett nekem, hogy olyan sokan mellém álltatok, amikor úgy döntöttem, szüneteltetem a történetet. Jól esett látni, mennyien olvassátok. Köszönöm Mindenkinek, aki akkor hallatta a hangját! :)
Remélem, örömmel halljátok, hogy hamarosan újra belevetem magam a történetbe és nem is akárhogyan: mindenképpen egy hosszú fejezettel térek vissza hozzátok, és ezt még januárban szeretném véghez vinni. :)

Most pedig jöjjön egy kis összefoglaló az elmúlt időszak eseményeiről és egy ünnepi meglepetés. :)
Nem tudom, hogy mennyire követitek az eseményeket az Aby's Frantic World nevet viselő honlapomon, de nem is olyan régen az Ulpius-ház Kiadó szerződést ajánlott nekem, melynek aláírásán, a benne foglalt feltételek miatt, még mindig erősen gondolkodom. Amint megszületik a döntés, mindenképpen beszámolok Nektek róla. :)

A másik, számomra örömteli hír, hogy másfél év után végre sikerült elhelyezkednem. :) Október vége óta mérlegképes könyvelői tanfolyamon veszek részt, és hamarosan a keresztanyám könyvelőirodájában fogok dolgozni. :) Kiskorom óta nem látott, és amikor nekikezdtem a tanfolyamnak, megkerestük, hogy segítsen, ha nem értek valamit. Időközben interjúról interjúra jártam, de egyik helyre sem nyertem felvételt. Aztán két héttel ezelőtt felhívott, hogy úgy néz ki, üresedés van nála. Nagyon örültem a hírnek, és az interjún igyekeztem a legjobb formámat hozni, aminek meg is lett az eredménye. :D
Nagyon szeretem ezt a szakmát, ezért is nagy öröm, hogy végre minden csínját-bínját megtanulhatom . :)

Az utóbbi időben egyre jobban úrrá lett rajtam a kétségbeesés, amiért a különböző állásinterjúk nem sikerültek. Nehezemre esett tenni a dolgomat, vagy igazán elmerülni a fejemben létező világban. De nagyon bízom benne, hogy ezután sokkal könnyebben megy majd és a következő év ihletben gazdagon fog telni. :)
Terveim szerint idén még két novellát hozok Nektek. :) Az, hogy miről fognak szólni, legyen meglepetés. ;)

Legnagyobb bánatomra a Hűséges Olvasó játék első ajándéknovellája nem lesz köztük. :( Katherine valószínűleg nagyon el van havazva a vizsgaidőszak miatt, ezért még nem sikerült egyeztetnünk a mű részleteit, de amint sikerül mindent tisztázni, azonnal nekifogok a megírásának. ;)
Most pedig jöjjön a várva várt karácsonyi novella. :D
Ezt a művet Bella szemszögéből írtam - vissza a gyökerekhez. :D Remélem, örömmel olvassátok és elnyeri a tetszéseteket. :) A történet a Breaking Dawn utáni első karácsony idején játszódik, a címe: Megdermedt idő. :)
Ezzel az írásommal
MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK BÉKÉS, ÁLDOTT KARÁCSONYT KÍVÁNOK! :)
Ha esetleg szeretnétek részt venni a Hűséges Olvasó játék decemberi fordulójában, akkor regisztráljatok a honlapon és mondjátok el a véleményeiteket az e havi történetekről. :)

További Szép Ünnepet Nektek! :)

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>



2011. június 13., hétfő

SZÜNET



Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen jellegű döntést hoztam, de úgy érzem, hogy ezt most egyszerűen muszáj, különben becsavarodok.

A TÖRTÉNET BELÁTHATATLAN IDEIG SZÜNETEL!

Nem mondom, hogy végleg abbahagyom, de most meg kell szabadulnom tőle egy időre. Túl sok munkám van az írásaimban ahhoz, hogy egy ismeretlen senki odajöjjön a honlapomra és kioktasson, hogy hogyan kellene írnom a történeteket, milyen gyakran kellene frisselnem, hogyan kellene bánnom az olvasótáborommal. Főleg, hogy életem nagy lehetőségébe is belerondít. Sem az előző, sem a mostani éjszaka nem sikerült kipihennem magam. A gyomrom görcsben van az idegtől, mert szerda éjfélig be kell küldeni az Ulpius-ház Kiadó írópályázatára szánt műveket, és nekem most is azon kellene dolgoznom, de egyszerűen nem megy. Legszívesebben a honlapot is megszüntetném.
Rendszeres, kiszámítható frisset szeretne az ismeretlen, de eddig még egyetlen egyszer sem méltóztatott kommentelni. Állítólag más oldalakon, ahol számára megfelelő ütemben frissel az író, ír véleményt. Olyan szinten fel vagyok háborodva, hogy majd felrobbanok. A kéziratom még félkésznek sem mondható, és az illetőnek kb. az élettől is sikerült elvennie a kedvem. Nem felel meg, amilyen ütemben írom a történeteket? Nem kell engem olvasni! Ilyen olvasóra egyszerűen nem tartok igényt!
Nagy kihívásnak tartottam megírni ezt a történetet, de az elejétől kezdve több vele a vesződség és a probléma, mint amennyi örömöt lelek benne. Egyébként közölném a kedves ismeretlennel, hogy igen, a szünet az ő hibája, illetve a Full Moon című történetem blogján mai napig gyűlnek az olvasók, annak ellenére, hogy már vagy egy éve áll a történet. Ott senki nem vetemedik ilyesmire, mint amire ő.
Sajnálom, hogy ezzel a rendszeresen kommentelő, hűséges olvasóimat büntetem, de még csak gondolni is képtelen vagyok erre a történetre, mert felfordul a gyomrom.
A Bleedinget is egy hasonló egyén miatt szüntettem meg. Azt reméltem, hogy ettől észbe kapnak az ilyenek, de tévedtem.
Azt gondolom, hogy az az én magánügyem, hogy milyen ütemben írom a történeteimet. Én frisselek, az olvasó pedig kommentel. A kedves ismeretlen úgy gondolja, semmi értelme, hogy véleményt írjon.
Nos, kezdem úgy érezni, hogy a stressz, amivel a blogolás és az egész onlineírás jár, nem éri meg.

Sajnálom, ha csalódást okoztam.

Szép napot Mindenkinek!

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>



2011. június 2., csütörtök

Találkozzunk!
- Szó-kincs 2011 című kötet dedikálása: június 4.
- Olvasói Találkozó: június 24-25-26.



Sziasztok!

Két nagyon fontos hírt, illetve kérdést hoztam most Nektek!

Mint ahogy azt néhányan biztosan tudjátok, június 2-án, a 82. Ünnepi Könyvhéten, az Aposztróf Kiadó gondozásában megjelenik a Szó-kincs 2011 című antológia, melyben helyet kapott az Álom és valóság című novellám átdolgozott változata, illetve Stigu Jelek című írása.

Az a megtiszteltetés ért minket, hogy a rendezvényen a Kiadó lehetőséget biztosít a kötet dedikálására. :)

Helyszín: 82. Ünnepi Könyvhét (Budapest, Vörösmarty tér; 129-es pavilon)

Ezt mindketten hatalmas lehetőségnek tartjuk és reményteli várakozással nézünk az esemény elébe. :)

Aki kíváncsi ránk, és szeretne velünk személyesen is találkozni, az megtalál minket 2011. június 4-én, 15.30-tól 16.00-ig az Aposztróf Kiadó pavilonjának dedikálóasztalánál. :)

A dedikálásra és a dedikálás után egy kis kötetlen beszélgetésre szeretettel várunk Titeket! :)

A másik nagy hír, hogy 2011. június 24-étől 26-áig (péntektől vasárnapig) közös Olvasói Találkozót tartunk Stiguval. :)

Helyszín: Kőszárhegy (Székesfehérvártól 15 km-re, a Balaton felé)

Tervezett programok:
  • Felolvasás új művekből
    • Stigu:
      • DreamWorld prológusa (ami valószínűleg csak itt lesz hallható, blogra nem kerül fel);
      • Vadles - Tervezett tábori novella
    • Aby:
      • Soulraider prológusa;
      • Készülő regényemből részletek
  • Tündérmesém dalai Stigu előadásában
  • Meseírás és egyéb kreatív játékok (aki volt tavaly, tanúsíthatja, hogy milyen jókat tudunk játszani :) )
  • Nyolcféle QUIZ a történeteinkhez kapcsolódóan, tehát érdemes újraolvasgatni őket! :) Főleg, mivel szuper ajándékokat lehet nyerni! ;)
  • Kötetlen beszélgetés bármiről, ami érdekel titeket. :)

Természetesen ittalvósra tervezzük, de ha valaki esetleg nem tud mindhárom csupán egy vagy két napra lejönni - senkit nem fogunk hagyni elveszni! :)

Aki szeretne részt venni a találkozón (akár mindhárom, akár csak az egyik nap), jelezze nekem hozzászólás formájában!

A részleteket, az odajutást, annak időpontját, stb. később egyeztetjük. Aki esetleg Budapestről jön, keresse fel Stigu blogját, mert ő is onnan érkezik, ezért engedélyt kapott tőlem, hogy megszervezze a pesti csoportot. :)

Remélem, hogy minél többen leszünk, mert sok ember kis helyen a legjobb! :) /Minél többen lelkesedtek, és jelentkeztek, annál nagyobb lesz a mi kedvünk is, és annál több meglepetéssel és ajándékkal készülünk! :D/

Aki esetleg nem tud részt venni a Találkozón, de kíváncsi ránk, szeretne megismerkedni velünk és lehetősége van június 4-én a dedikálás időpontjában kinézni az Ünnepi Könyvhét rendezvényére, azt szeretettel várjuk! :)

Bízom benne, hogy örültök a híreknek és boldogan vesztek részt mindkét vagy csak egyik eseményen! :)

Izgatottan várjuk a jelentkezőket! :)

Szép estét Nektek!

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>



2011. június 1., szerda

5. Felismerés (2. rész)



Sziasztok!

Meghoztam a legújabb fejezetrészt. :)
Ezzel együtt egy kis újdonság is került az oldalra: lehet kattintgatni, kinek hogy tetszett a fejezet. :)
Nem vagyok ennek a híve, de ha már ilyen kevés a komment, talán arra szántok időt, hogy pipálgassatok, akik pedig megtisztelnek pár sorral, azoknak továbbra is nagyon szépen köszönöm. :)

Úgy tűnik a szemfájásnak végleg búcsút mondhatok. :D (De ezt azért lekopogom.)
Vasárnap, miután hazaérkeztem Stigutól, egy másik történetből (Sunny Sky) számíthattok friss fejezetre, illetve valószínűleg jövő héten ide is érkezik a következő fejezetrész. :)

Ne feledjétek, szombaton Mindenkit szeretettel várunk a 82. Ünnepi Könyvhéten, akár a dedikálásra, akár utána egy kis beszélgetésre. :) Ha még gondolkodtok rajta, hogy gyertek-e, megnyugtatlak Titeket, hogy senkit sem fogunk megenni. :D
Jól esne pár olyan emberrel beszélni, akik szeretik az írásainkat, vagy egyszerűen csak kíváncsiak ránk. :)
Jó olvasást és tündéres álmokat kívánok Nektek! :)

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>



– Igen? Helyes – mondtam egyszerűen.
– Mmmm… – mormolta, miközben törékeny karjait még szorosabbra fűzte a nyakam körül.
Csendes békesség árasztott el. Közelebb akartam Őt érezni magamhoz, mint valaha. A bensőmben hatalmas űr tátongott, amíg távol kellett lennem tőle, de most minden tökéletessé vált, mert itt volt mellettem.
Átfogtam a könyökét, majd a kezem lassan lefelé indult; ujjaim végigsiklottak az oldalán és karcsú derekán. Éreztem selymes bőrét a vékony anyag alatt, szívének dübörgő ritmusát a mellkasában. Megsimogattam keskeny csípőjét, formás lábát, egészen a térdéig. A testem furcsán bizsergett, az érzékeim kiélesedtek, mint amikor vadászat közben elönt a zsákmány vére iránti vágyakozás. A tenyeremet a vádlijára simítottam, és hirtelen az ölembe húztam. Az ágyékom különös módon lüktetett; egy rég elfeledett, emberi érzés emlékei rohantak meg. Távolról észleltem, amint Bella lélegzete elakad, a szíve kihagy egy dobbanást, majd ötszörös ütemben kezdi pumpálni édes vérét az ereibe. Gyilkos méreg termelődött a számban, miközben ajkaimat végighúztam a nyakán és lágy csókot leheltem az apró kis gödröcskébe a kulcscsontjánál.
– Nem szeretném kiprovokálni, hogy jogos haragod idő előtt lesújtson, de elárulnád, mi bajod az ággyal? – suttogtam kábultan a bőrébe.
Pár pillanatig vártam a válaszát. Szabálytalanul vette a levegőt, miközben hanyatt fordultam és magamra húztam. A kezemet kipirult arcára simítottam, gyengéden hátrafeszítettem a fejét, hogy ajkaimmal hozzáférjek a nyakához. Ütőere a nyelvem alatt lüktetett, de most egy egészen más vágy kínzott. Hangosan zihált, és hirtelen úgy éreztem, nem leszek képes türtőztetni magam.
– Szóval mi a baj az ággyal? – érdeklődtem újra, erőt véve magamon. – Nekem tetszik.
– Nincs szükség rá.
Még közelebb húztam magamhoz; a szánk egymáshoz tapadt. Nagyon lassan megint átfordultam, márványtestem az övé fölé tornyosult. Ügyeltem rá, hogy keményedő férfiasságom ne érjen a combjához. Nem akartam, hogy tudomása legyen róla, milyen reakciókat vált ki a testemből a közelsége. Mindkettőnket meg akartam óvni ettől.
– Ahogy vesszük – nevettem. – Ezt például jóval nehezebb lenne kivitelezni a kanapén… – A nyelvemmel finoman körberajzoltam puha ajkait.
– Meggondoltad magad? – zihálta. A kérdése szinte arcul csapott. Azonnal kijózanodtam. Egy fájdalmas sóhaj kíséretében legördültem róla.
– Ne beszélj butaságokat, Bella! – mondtam szemrehányóan, ami egyúttal saját magamnak is szólt. Tisztában voltam vele, mire gondol. – Mindössze szemléltetni akartam az ágy előnyeit, mivel úgy láttam, nem tetszik neked. Ne veszítsd el a józanságodat! – figyelmeztettem mindkettőnket, de leginkább önmagamat.
– Késő bánat – motyogta bájosan. – Az ágy pedig tetszik.
– Helyes – mosolyogtam, lágy csókot lehelve a homlokára. – Nekem is.
– De még mindig úgy gondolom, hogy felesleges – makacskodott. – Ha nem veszíthetjük el a józanságunkat, akkor mi szükség rá?
Mély levegőt vettem. Félreértette a szándékaimat; én csupán azt szerettem volna, hogy teljes kényelemben tölthesse el ezt a pár napot, amíg a húgom fogva tartja. Tudtomon kívül, félrevezettem őt. Ez viszont mit sem változtat a tényeken.
– Már ezerszer megmondtam, Bella… túl veszélyes lenne.
– Én szeretem a veszélyt! – vágta rá dacosan.
– Azt tudom! – jegyeztem meg fanyarul, miközben lelki szemeim előtt megjelentek az Alice fejében látott képek a szökéséről.
– Majd én megmondom neked, mi a veszedelmes – hadarta. – Ha ez így megy tovább, rövidesen spontán öngyulladás végez velem, és csak magadat okolhatod majd érte!
Elfojtottam egy mosolyt. Bella és a furcsán működő agytekervényei. Meg kell hagyni, mesterien sikerült elterelnie a figyelmemet.
Én is félelmetesen közel álltam ahhoz, hogy elevenen elégjek. A bőrömön apró szikrák pattogtak, ahol kecses testével hozzám simult.
Gyengéden eltoltam magamtól.
– Most meg mit csinálsz? – méltatlankodott, és még szorosabban kapaszkodott a nyakamba.
– Megpróbállak megóvni az öngyulladástól. Ha ez túl sok neked…
– Megbirkózom vele – morogta.
Hagytam, hogy újra a karjaimba bújjon.
– Sajnálom, ha megtévesztő voltam – kezdtem bűnbánóan. – Nem akartalak elszomorítani. Ez nem volt szép tőlem.
– Ami azt illeti, inkább nagyon is szép volt – válaszolta halkan.
Felsóhajtottam. – Nem vagy fáradt? Hagynom kéne aludni.
– Nem, nem vagyok fáradt. És egy csöppet sem bánom, ha megint megtévesztesz.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet. Nem te vagy az egyetlen, aki hajlamos elveszíteni a józanságát – vallottam be a saját gyengeségemet.
– De igen – durcáskodott.
Halkan felnevettem. – Nagyon tévedsz, Bella! – bizonygattam. – És az sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy láthatóan eltökélted, addig nem nyugszol, amíg el nem veszítem az önuralmamat.
– Ezért nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni – jelentette ki elszántan.
Úgy éreztem, itt az ideje más vizekre evezni. – És én? Én kérhetek tőled bocsánatot?
– Ugyan miért?
– Nem is olyan régen még rettentő dühös voltál rám, nem emlékszel?
– Ja, az…
Úgy tűnt, hogy teljesen megfeledkezett róla. Nekem viszont ez nem ment ilyen könnyedén. Azt akartam, hogy tudja, mennyire röstellem az egészet és beláttam, hogy hagynom kell találkozni Jacobbal. Akármennyire is nehezemre esik, ezt meg kell tennem érte.
– Sajnálom. Nem volt igazam – ismertem be. – Sokkal könnyebb helyes perspektívából szemlélni a dolgokat, amikor itt vagy mellettem. – Szorosabban magamhoz húztam. – Mindig becsavarodom, amikor egyedül kell hagynom téged. Azt hiszem, legközelebb nem megyek olyan messzire. Nem éri meg.
Elmosolyodott. – Miért, nem akadt egyetlen árva puma sem arrafelé?
– Az akadt elég. De nem érte meg azt a sok nyugtalankodást. Sajnálom, hogy Alice-t felfogadtam melléd börtönőrnek. Rossz ötlet volt.
– Bizony – értett egyet.
– Többet nem teszem – ígértem.
– Oké. De azért a pizsamapartinak is vannak előnyei… – Még közelebb bújt hozzám. – Te nyugodtan foglyul ejthetsz, ahányszor csak akarsz – mormolta a nyakamba, miközben érzéki ajkai finoman csiklandozták a bőrömet.
Mámoros érzés fogott el. Forró lángnyelvek simogattak az érintése nyomán. A méreg a számban újra termelődni kezdett.
– Mmm – sóhajtottam. – Lehet, hogy egyszer szavadon foglak.
– Akkor most rajtam a sor?
– Rajtad? Miben? – Nem értettem, mire gondol.
– Hogy bocsánatot kérjek.
– Miért kellene bocsánatot kérned?
– Hát, nem vagy rám dühös? – képedt el.
– Nem – feleltem könnyedén.
A homlokán megjelent a gondolkodó ránc, ahogy bájosan összehúzta a szemöldökét.
– Nem találkoztál Alice-szel, amikor hazaértél?
– De igen. Miért?
– És nem veszed tőle vissza a Porschét?
– Persze, hogy nem. Neki ajándékoztam – válaszoltam sértetten. A feltételezése bántott. Fájt, hogy azt gondolja, a szökése miatt egyszerűen megfosztanám Alice-t a „csodajárgányától”.
– Nem is akarod tudni, hogy mit csináltam?
Lezserül vállat vontam. – Engem minden érdekel, amit te csinálsz. De nem kell elmondanod, ha nem akarod.
– Lementem La Push-ba! – vallotta be.
– Tudom – mondtam szenvtelenül.
– És lógtam az iskolából.
– Mint ahogy én is.
Bella egy pillanatig meresztgette a szemeit; a tekintetéből úgy tűnt, nem hisz nekem. Ujjaival bizonytalanul végigtapogatta az arcomat.
– Mitől vagy egyszerre ennyire megértő? – kérdezte gyanakvóan.
Felsóhajtottam. – Rájöttem, hogy neked van igazad. Tényleg az volt a bajom, hogy… előítéleteim vannak a vérfarkasokkal szemben.
Egy bizonyos példánnyal szemben pedig különösen – tettem hozzá gondolatban.
– Megpróbálok józanabbul gondolkodni, és megbízni az ítéletedben. Ha te azt mondod, hogy nem veszélyesek, én hiszek neked.
– Hűha… – jegyezte meg gúnyosan.
– És ami még fontosabb… nem akarom, hogy ez a dolog éket verjen közénk.
A fejét hálásan a mellkasomra hajtotta.
– Szóval, mikor tervezed, hogy újra La Push-ba látogatsz? – érdeklődtem könnyedén.
Az izmai görcsösen megfeszültek. Nem hitt nekem. Túl sokáig vitáztam vele ezen az ügyön ahhoz, hogy most ne kételkedjen a szavaimban.
– Csak azért kérdezem, mert akkor én is csinálok programot magamnak – magyarázkodtam. – Nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy sietned kell, mert én otthon ülök és türelmetlenül várlak.
– Nem – vágta rá erőtlen hangon. – Mostanában nem tervezek újabb látogatást.
– Ugye, tudod, hogy én ezt nem várom el tőled?
– Azt hiszem, többé nem látnak ott szívesen – suttogta fájdalmasan.
– Csak nem gázoltad el valakinek a macskáját? – tréfálkoztam.
Nem értettem, mi történhetett, amiért a szöktetője meggondolta magát. Nem állt szándékomban olyasmiről faggatni, amiről nem akar beszélni, de tudni akartam, hogy mit követett el ellene az a kutya.
– Nem – sóhajtott fel. – Azt hittem, Jacob már úgyis tudja… Nem hittem, hogy ennyire kiakad, mert… – hadarta gyorsan. Türelmesen megvártam, amíg rátalál a megfelelő szavakra. – Nem számított rá… hogy már ilyen hamar…
– Ah… – Rögtön rájöttem, miről is van szó. Az átváltozásának közelgő időpontja nemcsak a kutyát, hanem engem is megrémisztett. Magam előtt láttam Bellát hófehéren, vörösen izzó szemekkel, ahogy a táplálék iránti sóvárgás tölti be a mindennapjait.
– Azt mondta, jobb szeretné, ha inkább meghalnék! – csuklott el a hangja.
Gyengéden a mellkasomhoz szorítottam. – Nagyon sajnálom – mondtam őszintén.
A fiúnak sem sikerült felnyitnia a szemét, ahogy nekem és valószínűleg Rosalie-nak sem. Önző módon hagytam, hogy egyre jobban belelovallja magát, hogy hamarosan meg fog történni. De nem tehettem mást; akármennyire is elborzasztott a kívánsága, egész lényemmel akartam, hogy társammá váljon az örökkévalóságban.
– Azt hittem, örülni fogsz neki.
– Örüljek annak, ami neked fájdalmat okoz? – mormoltam a hajába. – Nem hinném, hogy menni fog.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, és még szorosabban simult hozzám. A közelsége némiképp tompította bennem a feszültséget. Megértettem a fiú elkeseredését, de meg tudtam volna ölni, amiért megbántotta Őt.


P.S. Kérlek, pár szóban tisztelj meg a véleményeddel! Köszönöm! :)

<(@ˇvˇ@)>

2011. május 26., csütörtök

5. Felismerés (1. rész)



Sziasztok!

Ma is csak egy rövidke részt tudtam hozni Nektek. Remélem, ettől függetlenül örömmel fogjátok olvasni. :)
Tegnap éjjel négy órán keresztül forgolódtam, mert képtelen voltam elaludni, annyira fájt a szemem. :'( De szerencsére tegnap végre lecseréltük a régi, '94-es monitoromat egy új, hiperszuper és modernre. Természetesen már az első pillanatban megtapasztaltam a különbséget. A következő részre nem kell sokat várnotok; már a jövő héten érkezik. A honlapomon, az oldalsávban, a "Várható" címszó alatt hamarosan kiírom, hogy pontosan melyik nap.

Jó olvasást és tündéres álmokat kívánok Nektek!

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>



ELEGET TÉVE BELLA KÉRÉSÉNEK, Carlisle-lal, Jasperrel és Emmett-tel megbeszéltük, hogy a következő hétvégén vadászni megyünk. Ezúttal egy észak-kaliforniai rezervátumot szemeltünk ki, ahol igencsak elszaporodtak a hegyi oroszlánok.
A vérfarkas-üggyel kapcsolatban nem sikerült kompromisszumra jutnunk; Bella újra és újra makacsul állította, hogy Jacob Black nem jelent veszélyt sem őrá, sem senki másra. Én pedig már-már elkeseredetten próbáltam meggyőzni ennek ellenkezőjéről.
Végül úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó egész hétvégére magára hagyni; túlságosan megbízik Jacobban, még a végén valami meggondolatlanságot tesz és megszökik a húgom elől. Megbeszéltem hát a többiekkel, hogy ne péntek este, hanem csütörtök délelőtt induljunk.
Azt viszont nem hagyhattam, hogy a rabságot mostoha körülmények között kelljen elszenvednie, ezért még indulás előtt rendeltem egy hatalmas franciaágyat, amit némi felár ellenében azonnal ki is szállítottak. A szobám átrendezését természetesen Alice vezényelte le.
Nem fog lelkesedni az ötletért – üzente gondolatban, miközben elrévedve meredt maga elé.
– De én nagyon jól fogok szórakozni! – kiáltotta, boldogan tapsikolva.
– Nagyon vigyázz rá! – kérleltem. – Nem szeretném, ha a múltkori megismétlődne.
– Ne aggódj! – mondta magabiztosan. – Kíváncsi vagyok, mit fog szólni az ágyhoz – kuncogott.
– Én is – mosolyodtam el.

Futva alig egy óra alatt elértük a rezervátumot. A szívemet most is Forksban hagytam, ahogy a legutóbbi alkalommal. Szinte rettegtem attól, hogy Bella árulásnak fogja tekinteni a biztonsága érdekében tett óvintézkedéseimet, de inkább gyűlöljön meg, mintsem egy vérfarkas kioltsa az életét.
Vadászat közben szerencsére sikerült elnémítanom a bennem dúló aggodalmat; csak apró szikrája maradt az agyam egy rejtett zugában.

Amikor az éjszaka csendjében leültem az egyik sziklára és bekapcsoltam a telefonomat, hogy felhívjam Alice-t, egy SMS köszönt vissza a kijelzőn, miszerint a húgom rábeszélt a hangpostámra. Félelemmel vegyített csodálkozással tárcsáztam, hogy lehallgassam az üzenetét. Már felkészítettem magam a legrosszabbra; az izmaim megfeszültek, de legnagyobb meglepetésemre nem ő, hanem Bella keresett.
– Nagy bajban vagy – hangsúlyozott ki külön minden egyes szót bájos hangján. – Nagyon nagy bajban! Egy dühödt grizzlymedve kismiska ahhoz képest, ami itthon vár rád!
Hangosan felnevettem. Tisztában voltam vele, hogy szerelmem szavai nem csupán üres fenyegetőzést jelentenek, de titkon reméltem, hogy a tomboló vihar lecsendesedik, mire két nap múlva újra láthatom.
Kinyomtam a készüléket, majd ismét tárcsáztam.
– Helló, Edward! – üdvözölt a húgom.
– Szia, Alice!
– Már rég alszik. Ne aggódj, minden rendben!
– Nem volt nagyon dühös?
– Csak egy egészen kicsit – kuncogott. – Vagy a neked hagyott üzenetre gondolsz? Elszáll a mérge, mire hazaérsz.
– Hiszek neked – hagytam rá, majd bontottam a vonalat.

Másnap éjjel, amikor hazaérkeztünk, Alice bűnbánó arcával és gondolataival találtam szembe magam.
Sajnálom, Edward! – sóhajtotta bele a fejembe, miközben megmutatta nekem, Bella hogyan lógott meg előle. Már sejtettem, hogy erről lehet szó, amikor megpillantottam az ismerős motort a garázsunkban. Nem lélegeztem, csak csendesen figyeltem a képeket. Elmosolyodtam a fiú leleményességén, de a kezem akaratlanul ökölbe szorult az oldalamon.
A felismerés jeges zuhanyként zúdult rám. Rá kellett döbbennem, hogy Bellának igaza volt: merő féltékenységből akartam távol tartani a barátjától, és ha Ő vele akar lenni, akkor nekem semmi jogom ezt megakadályozni.
Ezernyi gondolat futott végig az agyamon egy másodperc törtrésze alatt. Visszaemlékeztem az elmúlt napok történéseire, és keserűen levontam a következtetést: ha megakadályozom, hogy találkozzon Jacobbal, azzal csak újra és újra az ő malmára hajtom a vizet, és egyenesen a karjaiba űzöm Bellát.
Azonnal látni akartam. – Hol van? – kérdeztem halkan a húgomtól.
A szobádban. A kanapén – felelte Rosalie gúnyos mosollyal az arcán. A fejében megjelenő képek aggodalommal töltöttek el: láttam, ahogy elmeséli Bellának vámpírrá változásának történetét, beavatja minden apró részletbe és elmondja neki, miért kellene embernek maradnia. A gondolat, hogy elveszíthetem Őt, kővé dermesztett. Olyan gyorsan rohantam fel az emeletre, amilyen gyorsan csak tudtam, majd óvatosan benyitottam a szobámba. Békésen aludt – ahogy Rosalie mondta – a fekete bőrkanapén.
Hangtalanul odaléptem hozzá, óvatosan a térdei alá nyúltam, és gyengéden az ágyra fektettem. Átsétáltam a másik oldalra, majd elhelyezkedtem mellette, vigyázva, hogy ne ébresszem fel. A vonásai kisimultak, az arca végtelen békét árasztott, amitől az én háborgó gondolataim is elcsendesedtek.
Hallottam, ahogy a szíve gyorsabb ütemre vált, aztán felnyitotta gyönyörű, csokoládébarna szemeit. Azután újra lehunyta őket, és nagyot nyújtózkodott, majd hasra fordult. Meglepettnek tűnt. Újra hanyatt feküdt, miközben zavartan körbepislogott a sötétségben.
– Sajnálom – mormoltam. – Nem akartalak felébreszteni.
Nem felelt; az izmai megfeszültek. Türelmesen vártam, hogy magához térjen, és rám zúdítsa jogosan érzett haragját. De legnagyobb meglepetésemre a kezem után kezdett kutatni, és miután megtalálta, közelebb húzódott hozzám. Szorosan átöleltem, és a mellkasomra vontam. Finom ajkai apró áramütéseket hagytak maguk után, ahogy végigsiklatta őket felfelé a nyakamon, az államon, majd rátaláltak az enyémekre.
Egy pillanatig gyengéden visszacsókoltam, aztán halkan felnevettem. – Pedig már felkészültem lélekben a dühkitörésre, amihez képest egy megvadult grizzly kismiska, és akkor mit kapok? Úgy látszik, gyakrabban fel kell, hogy dühítselek.
– Várj egy kicsit, amíg felkészülök! – mondta játékosan, és újra megcsókolt.
– Várok, ameddig csak akarod – ígértem, miközben ajkaimat puha szájára nyomtam és ujjaimat gyengéden a hajába fűztem. A szívverése vészesen felgyorsult, a légzése szabálytalanná vált.
– Talán majd reggel…
– Ahogy óhajtod – egyeztem bele.
– Isten hozott idehaza! – mondta szelíden, miközben ismét megcsókoltam. – Örülök, hogy visszajöttél.
Halott szívem, úgy éreztem, megdobban a mellkasomban; békés nyugalom árasztott el a gondolatra, hogy ebben a pillanatban olyanok vagyunk, mintha fiatal házasok lennénk.

2011. május 18., szerda

4. Kötelék (3. rész)



Sziasztok!

Meghoztam a 4. fejezet utolsó részét. :)
Elnézést, hogy ilyen rövidre sikeredett, de úgy gondoltam, hogy itt és így kell lezárnom a fejezetet.
Azért bízom benne, hogy nagy örömmel fogjátok olvasni.
Sajnálom, hogy ilyen sok időt kellett rá várni, de remélem, hogy boldogan fogadjátok a hírt, hogy jövő hét csütörtökön jön a folytatás. :)
Addig is az Aby's Frantic Worldön akad más olvasnivaló. ;)

Jó olvasást és tündéres álmokat kívánok Nektek!

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>



GONDOLATAIMBA MERÜLTEN FIGYELTEM ŐT, ahogy az arcán végtelen nyugalom tükröződik. Olyan helyen járt, ahová én nem nyerhettem bebocsátást. De ha be is léphetnék az álmok országába, valószínűleg ma éjszaka nem lennék képes nyugodtan aludni.
Az elmémben ott zakatoltak Bella szavai, és éreztem, hogy az izmaim önkéntelenül megfeszülnek. Megértettem a ragaszkodását a fiúhoz, de őszintén szólva a feltételezésében volt némi igazság: féltékeny voltam. Korábban már tapasztaltam ezt az érzést, viszont most, órák óta mozdulatlanul ülve a karosszékben, volt alkalmam szorosabb barátságot kötni vele. Mindezt csak magamnak köszönhettem; ez a büntetésem, amiért elhagytam Őt. Vállalnom kell a tettem következményét, és nem okolhatom ezért egyiküket sem. Azt azonban nem engedhetem, hogy Bella veszélybe sodorja magát Jacob miatt. Tökéletesen elég az a veszedelem, amit én jelentek számára, nincs szükség további kockázati tényezőkre.
A takaró lassan megmozdult Bella törékeny testén, ahogy váratlanul mocorogni kezdett. Arra számítottam, hogy pillanatokon belül tapogatózni kezd utánam, de nem ez történt. Már felkészültem rá, hogy azonnal visszatérjek mellé az ágyra, amikor alig hallhatóan felsóhajtott.
– Jacob – lehelte, miközben lélegzetvételei sűrűbbekké váltak és a szívverése is felgyorsult.
A testem, mintha megfagyott volna. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy csak a képzeletem űzött-e velem kegyetlen tréfát, vagy valóban hallottam, ahogy a kutya nevét sóhajtotta.
– Jake – nyöszörögte.
A fájdalmas felismerés újfent megdermesztett: nem képzelődtem. Eközben Bella légzése és szívverése normális üteműre csillapodott; a rossz álom véget ért. De számomra csak most kezdődött a valódi rémálom. A gondolat éppen csak átfutott az agyamon, a testem már kész volt cselekedni. Kitártam az ablakot, majd földet érve futásnak eredtem a házunk felé.
Rohanás közben felidéztem az elalvása előtti beszélgetésünket: megígértette velem, hogy bepótolom az elmaradt vadászatot. Én azonban nem akartam magára hagyni.
– Edward! – mondta szigorúan, miközben dühösen összehúzta a szemöldökét.
– Mondtam már, tudok várni – makacskodtam.
– Ne gyerekeskedj! – fakadt ki. – Ugye nem akarod, hogy végül én szolgáljak számodra vacsoraként?
A kijelentésétől halott szívem összeszorult. Nem feleltem, csak fájdalmas tekintettel, mélyen belenéztem csokoládébarna szemeibe.
Biztos voltam benne, ha elmegyek, megpróbál kapcsolatba lépni Jacobbal. Lelki szemeim előtt megjelent a korábban már látott rémkép, ahogy Bella ijedten hátrál a vérszomjas, vicsorgó farkas elől. Meg kellett akadályoznom, hogy találkozzanak.

A húgom a verandán fogadott; már jól tudta, milyen elhatározásra jutottam.
Tudom, mit akarsz – üzente gondolatban. – Meglesz az ára – figyelmeztetett önelégült vigyorral az arcán.
– Tisztában vagyok vele. De most nincs idő a kisded játékaidra, Alice!
Dúdolni kezdett, miközben elméjében elém tárta, mit kér cserébe: egy sárga, nyitott tetejű Porsche volánjánál ült, a fején kendőt viselt, amibe a szél durván bele-belekapott, mialatt a kilométeróra kétszáz feletti értéket mutatott.
– Megkapod – villantottam rá egy mosolyt. – De ha lehet, akkor ez egyszer jobban vigyázz rá!
– Nyugodtan rám bízhatod, Edward! Én leszek a legszigorúbb börtönőr, akit a világ valaha is látott.
Megrendelhetjük az új autómat? – kérdezte már csak gondolatban, miközben tett egy lépést a bejárat felé.
Felsóhajtottam, majd követtem a nappaliba. Egy kocsi igazán csekély ár Bella biztonságáért.

2011. április 20., szerda

4. Kötelék (2. rész)



Sziasztok!

Meghoztam a legújabb fejezetrészt. :) Remélem, tetszeni fog Nektek. :)
Mivel úgy tűnik, hogy a freeweb oldalaival átmeneti technikai probléma van, ezért most ide írok Nektek egy pár sort. :)
Most, hogy túl vagyok a nyelvvizsgán, azt hiszem, elég hosszú frisst sikerült összehoznom. :)
A dolog érdekessége, hogy most már Edward szemszögének fejezetei elválnak az eredeti Eclipse-től. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre, és bízom benne, hogy legalább annyira jónak és igényesnek fogjátok tartani az elkövetkezendő részeket, mint az eddigieket. :)
A hét további részében a Frantic love című történetem 4. fejezetét fogom befejezni, és a hétvégén abból a történetből is megérkezik a friss. :)
Szerettem volna "A Hónap Hűséges Olvasója" játék nyertesének Atyus által készített képről bejegyzést írni a honlapon, de sajnos ez holnapra marad. :(
Addig is jó olvasást és szép álmokat kívánok Nektek! :)

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>



A PERCEK SZINTE CSIGALASSÚSÁGGAL VÁNSZOROGTAK. Úgy éreztem, mintha évszázadok óta bámulnék a messzeségbe, miközben a kínzó gondolatok és a borzalmas látomások maguk alá temetnek. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy Bella rémülten áll szembe a vérfarkasfalkával. Hallani véltem kétségbeesett sikolyait, láttam fájdalomtól eltorzult arcát, és ebben a pillanatban hasonló érzések kavarogtak bennem, mint akkor, amikor Rosalie felhívott a halálhírével. Nem tudom megmenteni Őt! – A szörnyű gondolat a fejemben visszhangzott, és csaknem megőrjített. A mobilomat a kezemben szorongatva, tehetetlenül bámultam az előttem húzódó, képzeletbeli vonal túloldalára. Kétségbeesetten vártam, hogy megcsörrenjen és meghalljam kedvesem angyali hangját, amint próbál megnyugtatni, hogy jól van, nem kell aggódnom, minden rendben. Akkor azonnal legördülne a mellkasomról ez a súlyos szikla, amely lassanként maga alá temet.
Bella és a furcsán működő agya, a nyakatekert gondolkodása… Nem tudom kibogozni ezt a gordiuszi csomót, képtelen vagyok megfejteni a cselekedetei mögött megbúvó ésszerűséget. Megértem, hogy kötődik a fiúhoz; a távozásom mindent megváltoztatott, és nekem el kell fogadnom a következményeket.
De azzal is tisztában vagyok, hogy Jacob számára többet jelent mindez egy ártatlan barátságnál. Arról viszont fogalmam sincs, hogy Bella hogyan érez iránta? Megbízom benne, akár az életemet is rábíznám, viszont még sosem volt igazán szerelmes, mielőtt velem találkozott. Megvan rá az esély, hogy csak nem vallja be magának, hogy azok az erős érzések, amelyeket Jacob iránt táplál, többet jelentenek puszta baráti szeretetnél. Hevesen megráztam a fejem, hogy eltűnjenek belőle ezek a képtelen gondolatok, de már késő volt. A féltékenység és a fájdalom betöltötte az elmémet. Tudom, hogy szeret engem, sokkal jobban, mint azt a kutyát. De láttam, hogyan néz rá és az a fenevad őrá. Hibát követtem el! Egyenesen az ő karjaiba kergettem, és lehet, hogy egy őrjöngő vérfarkas fogja darabokra tépni, kizárólag miattam.
Amint visszajön, beszélnem kell vele. Meg kellene értenie végre, hogy nem mehet a közelébe, főleg egyedül nem. Gyorsan megpróbáltam elhessegetni a születőben lévő, képtelen ötletet, hogy önként és dalolva közreműködöm Charlie feltételének végrehajtásában. Azt már nem!
Már magam sem tudtam, hogy féltékenységből vagy a biztonsága érdekében akarom-e távol tartani Bellát tőle… Mintha két énem vitatkozna, melyekben csak egyetlen közös vonás van: egyikük sem akarja elveszíteni Őt. Egyre csak azon igyekeztem, hogy megőrizzem a józanságomat, és ne lépjem át azt az átkozott határvonalat.
Az elmémet elárasztó gondolatok minden századmásodperccel tovább erősítették bennem a felismerést, hogy nem vagyok képes elszakítani őket egymástól. Én vagyok az ok, Jacob pedig az okozat. Erről egyikük sem tehet, csakis én. Én kergettem a karjaiba, azzal, hogy elhagytam, és ha nem jövök vissza, akkor… A kép, amint boldogan öleli át Jacob Blacket, most sokkal valósághűbben jelent meg, mint amikor Charlie fejében láttam, és iszonyúan kínzott.
Amikor elhagytam, úgy gondoltam, így lesz a legjobb és mindketten képesek leszünk túlélni, hogy számára nem jelentek többet az első fellángolásnál és hamar elfelejt majd. De tévedtem! Majdnem mindketten belehaltunk a döntésembe, ezt pedig nem hagyom még egyszer megtörténni. Tudom, hogy veszélyt jelentek rá, mégis képtelen vagyok távol maradni tőle… Ahogyan Jacob is.
A felismerés hatására megtántorodtam. Akármekkora szörnyetegek is vagyunk, egyikünk sem képes rá, hogy távol tartsa magát Bellától. Sokkal több a közös bennünk, mint gondolná.
Jacob azon a délutánon, amikor szemtől szembe álltunk egymással az ösvényen, hadat üzent nekem és a családomnak. Mindezt a kétségbeesés és a tehetetlenség mondatta vele; végső, keserű próbálkozás volt, hogy észhez térítse Őt. Én lennék a legboldogabb, ha ez sikerült volna.
Számtalan alkalommal próbáltam rávenni, hogy szerezzen emberi tapasztalatokat, mielőtt végleg rászánja magát a döntésre, és ha Jacob normális emberi lény lenne, akkor boldogan bíznám rá Bella életét. Védelmezte Őt, amikor én nem tettem, és ezért örökre hálásnak kell lennem neki. De nem mondok le róla, amíg Ő nem kéri ezt tőlem. Megígértem, hogy mellette maradok, amíg el nem küld, de képtelen vagyok elvenni az életét. Nem viselném el, ha miattam szűnne meg dobogni a szíve. A Volturit sötétségben tarthatjuk, de Őt nem tudom eltántorítani az elhatározásától, hogy hozzánk hasonlóvá akar válni. Ez pedig a legnagyobb tragédia, ami csak történhet! A családom, Rosalie kivételével, mellette áll. De ez akkor sem következhet be!

Órák teltek el, és fogalmam sem volt, hogy meddig tart még. Mikor lép mögém Carlisle Bella halálhírével, vagy mikor csörren meg a telefonom… Bárcsak Alice látná, mi fog történni! – Mindent megadtam volna ezért.
A következő pillanatban végre meghallottam Bella furgonjának összetéveszthetetlen hangját az országút felől. Azonnal futásnak eredtem a házunk felé. Egyenesen a garázshoz rohantam, bepattantam a Volvóba, és rögtön indítottam. Tébolyultan tartottam La Push irányába, majd az egyik mellékutcából mögé kanyarodtam. Bella egy ideig nem vette észre, hogy követem, aztán végre belenézett a visszapillantó tükörbe.
– Ó, a nyavalya… – Halk nyöszörgése még a furgon dübörgő hangjától is jól hallható volt számomra.
Igyekeztem elfojtani az indulataimat, amelyeket ebben a percben a kutya iránt éreztem. Betartva a követési távolságot haladtam mögötte. Nem akartam ráijeszteni, de a szemében láttam a félelmet. Makacsul az útra meredt, így a tekintetünk nem találkozott ismét. Tudtam, merre tart: egyenesen Angeláék felé hajtott. Amikor leparkolt a házuk előtt, lassítás nélkül továbbhajtottam. Nem tehettem mást. Meg kellett várnom, amíg hazaér, hogy beszélhessek vele. Újabb kínzó másodpercek és kétségbeesett pillanatok teltek el, de legalább végre biztonságban volt. Egy szörnyetegektől mentes menedékben.
Amikor a garázsban leállítottam a motort, Alice már várt engem.
– Szerencsére épségben megúszta! – mondta ki hangosan, miután kiszálltam.
– Szerencsére – szűrtem a fogaim közt.
Mit akarsz tenni? – kotnyeleskedett a húgom.
– Őszintén bevallom, fogalmam sincs – csóváltam meg a fejem, miközben a kétségbeesés igyekezett maga alá gyűrni.
– Ne légy túl szigorú hozzá! – nézett rám esdekelve.
– Nagyon fogok igyekezni – vicsorogtam, majd a válaszát meg se várva futásnak eredtem Bella otthona felé.
Az idegeim pattanásig feszültek. Miért húzza az időt? Miért kellett Angeláékhoz mennie? Ennyire tart tőlem? Tudja, hogy mi a véleményem Jacobról! Tisztában van vele, mennyire veszélyesnek tartom!
Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy képes vagyok távol tartani tőle. Engem sem került el, amikor rájött, hogy mi is vagyok valójában, akkor miért tenné ezt egy vérfarkassal?!
Nesztelenül beugrottam az ablakán, és vártam. Hosszú órákon át az járt a fejemben, hogy mit fogok mondani neki, ha belép a szobába. Mivel érvelhetnék, amivel észhez téríthetem? De minden ötletem csupán szánalmas, gyenge próbálkozásnak tűnt. Szörnyű elhatározásra jutottam: ha nem tudom meggyőzni, akkor akár az akarata ellenére is, de távol tartom Jacob Blacktől!
Odalent megcsörrent a telefon. Hallottam, ahogy a rendőrfőnök kelletlenül feltápászkodik a kanapéról.
– Halló? – szólt bele unottan a készülékbe.
– Helló, Charlie!
– Üdv, Billy! – kiáltotta kitörő örömmel.
– A lányod nálunk járt – közölte vele elismerően Jacob apja.
– Komolyan? – hitetlenkedett Charlie. – Hát, ez remek! – A gondolatai rettentően hangosak voltak az elégedettségtől. – Na, ha hazaér kifaggatom!
– Jake teljesen megkergült. Nagyon örült, hogy végre meglátogatta.
– Elhiszem. Jobban van?
– Igen, sokkal jobban.
A további beszélgetést figyelmen kívül hagytam, csak halk duruzsolásként kúszott be a fülembe.
Ezek szerint sikerült megvigasztalnia a kutyát! – vicsorogtam. – Tehát semmi szükség további látogatásokra!

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végre leparkolt a ház előtt.
– Bella, te vagy az? – kiáltotta Charlie, mikor benyitott a bejárati ajtón.
– Szia, Apu! – válaszolta bátortalanul.
– Na, hogy telt a napod? – faggatta az apja.
– Remekül – felelte.
Remekül – ismételtem magamban. Az izmaim megfeszültek, és a kezeim akaratlanul ökölbe szorultak.
– A boltban nem volt rám szükség, úgyhogy lementem La Push-ba – számolt be a délelőttjéről. Az ujjaim még erősebben zárultak össze.
– Hogy van Jacob? – érdeklődött Charlie.
– Jól. – Bella átlátott rajta. A hangjából tudtam, hogy tisztában van vele, Charlie mindenről értesült.
A rendőrfőnök gondolatai visszhangoztak a fejemben – majdnem olyan hangosak voltak, mint a korcsé. Igyekeztem kizárni az idilli képeket, amelyekben Charlie meccset néz leendő vejével.
– Weberéknél is voltál? – faggatta tovább.
– Aha. Megcímeztük az összes ballagási meghívót.
– Ez remek! Örülök, hogy egy kis időt a barátaiddal töltöttél.
– Én is – zárta le a beszélgetést.
A barátaival… Egy veszedelmes vadállattal töltötte a délelőttöt. Ha Charlie tisztában lenne ezzel, akkor nem lenne ilyen elégedett magával és a feltételével. Boldogabb lennék, ha még mindig hét lakat alatt tartaná és nem engedné sehová az iskolán és a munkahelyén kívül.
Hallottam Bella lépteit, amint a konyhába megy, aztán pár percnyi őrjítő, néma csend következett. Egyre gyorsuló szívverése árulkodott róla, már nem halogatja sokáig, hogy szembenézzen velem.
– Fölmegyek tanulni. – Olyan tragikus hanglejtéssel ejtette ki a szavakat, mint aki éppen a kivégzésére igyekszik, miközben felfelé tartott a lépcsőn.
– Viszlát később! – kiáltotta neki Charlie.
Bella nagyot nyelt, a vére dübörgött. Az ablak mellett álltam, és az ajtóra meredtem. Lassan csukta be maga mögött, miután belépett a szobába. Aztán felém fordult.
Némán álltam vele szemben. Láttam, hogy kicsit behúzza a nyakát. Gyorsan végigfutattam rajta a tekintetemet, hogy meggyőződjek róla, jól van és nem esett semmi baja. A korcs szerencséjére egyetlen karcolást sem fedeztem fel.
– Szia! – mondta végül.
Nem válaszoltam. Képtelen voltam megszólalni. Újabb néma másodpercek teltek el, miközben a szíve felgyorsult ütemet diktált a bordái alatt.
– Ehm… hát, szóval még mindig élek – kezdte bizonytalanul.
Úgy éreztem, eszemet vesztem; dühös morgás indult el a mellkasomból, de az utolsó pillanatban sikerült úrrá lennem rajta, mielőtt valódi erejével tört volna utat magának.
– A hajam szála sem görbült – makacskodott, miközben megvonta a vállát.
Lehunytam a szemem, majd az orrnyergemet kezdtem masszírozni. Legszívesebben ordítottam volna vele, amiért ilyen felelőtlen volt. Kockára tette az életét! Ez nem játék!
– Bella – suttogtam. – Van fogalmad róla, milyen közel jártam ma ahhoz, hogy átlépjem a határvonalat? Hogy megszegjem a szerződést, és utánad menjek? – kérdeztem ridegen. – Tudod, hogy ez mivel járt volna?
Felszisszent, mire a szemébe néztem. Mégis mit gondolt? Mit teszek, ha veszélybe sodorja magát?
– Ezt nem teheted! – emelte fel a hangját. – Edward, az ég szerelmére, ne adj ürügyet, hogy megtámadjanak benneteket! – Láttam, hogy mennyire kétségbe ejti a gondolat. – Alig várják! Nem szegheted meg a szabályokat! – mondta szinte kiáltva.
– Talán nem csak ők szeretnének harcolni… – jelentettem ki.
– Ne kezdd te is! – szólt szemrehányóan, kikelve magából. – Szerződést kötöttetek, akkor tartsátok is be!
– Ha kárt tett volna benned…
– Ebből elég! – vágott közbe. – Semmi ok nem volt az aggodalomra. Jacob nem veszedelmes.
– Bella! – forgattam meg a szemeimet. Még hogy nem! – Nem hiszem, hogy te tudnád legjobban megítélni, mi veszedelmes és mi nem.
– Azt tudom, hogy Jake miatt nem kell aggódnom. És neked sem – győzködött tovább.
Keményen összezártam az állkapcsomat, mialatt a fogaimat csikorgattam, és a kezem újra ökölbe szorult. Tehetetlennek éreztem magam, képtelen voltam megértetni vele, mennyire tragikus véget érhetett volna a mai nap.
Ha most Jacob Black az utamba kerülne, nem állnék jót magamért! A testem felkészült a küzdelemre, ahogy bevillant az elmémbe, mit tennék vele. Szinte éreztem a csontjai roppanását a szorításom alatt. Nem jutna eszébe még egyszer, hogy a közelébe menjen! Járni sem tudna, mire végeznék vele!
Miközben eljátszottam a gondolattal, távolról érzékeltem, hogy Bella átvág a szobán. Gyenge karjaival átkarolt. Testének melege áthatolt a bőrömön és szétáradt halott ereimben. A szikla lejjebb gördült a mellkasomról, de még mindig ott volt.
– Sajnálom, hogy nyugtalankodtál miattam – motyogta.
Az izmaim elernyedtek, a feszültség egy pillanat alatt köddé vált. Mélyet sóhajtottam, majd finoman átfogtam a derekát.
– Hogy nyugtalankodtam, az enyhe kifejezés – mondtam szelíd hangon. – Nagyon hosszú volt a mai nap.
– Elvben nem is tudhattál volna róla – emlékeztetett lágyan. – Azt hittem, tovább tart a vadászat.
Eddig nem vette észre, hogy a szemem ugyanolyan sötét, ha nem sötétebb, mint mikor magára hagytam. Mentegetőzve néztem bele csokoládébarna íriszébe. A pillantása szemrehányó volt.
– Amikor Alice látta, hogy eltűnsz, visszajöttem.
– Nem kellett volna! – közölte szigorúan. – Most majd megint el kell menned.
– Tudok várni – makacskodtam.
– De hát ez nevetséges! Jó, oké, hogy Alice nem lát, amikor Jacobbal vagyok, de azért tudhattad volna…
– De nem tudtam! – szakítottam félbe a mondanivalóját. – És nem várhatod el tőlem, hogy engedjelek…
– De igen, elvárhatom! – vágott a szavamba. – És el is várom! – hozta a tudomásomra.
Ezt nem gondolhatja komolyan! Nem fogom hagyni, hogy veszélybe sodorja magát!
– Ez nem fordulhat elő még egyszer! – jelentettem ki.
– Nem bizony! – bólintott, és azt hittem, megkönnyebbülhetek. Hogy végre megértette. – Mert legközelebb nem fogod ennyire túlreagálni a dolgot.
Túlreagálni? – akartam kiabálni.
– Mert nem lesz legközelebb! – mondtam ellentmondást nem tűrően.
– Én megértem, hogy neked időnként el kell menned vadászni, még ha nem is örülök neki…
A szemeim elkerekedtek, de a mosolyomat sikerült elfojtanom. Bella és a furcsán működő agytekervényei. Komolyan azt gondolja, hogy ez a két dolog összehasonlítható?
– Ez nem ugyanaz! – tiltakoztam lágyan. – Én nem teszem kockára az életemet.
– Mint ahogy én sem. – Továbbra is makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az a fenevad nem tehet kárt benne.
– A vérfarkasok komoly veszélyt jelentenek – próbáltam észhez téríteni.
– Szerinted. Szerintem meg nem.
– Nem vagyok hajlandó vitatkozni erről, Bella!
– Akkor jó, mert én sem.
Az izmaim újra megfeszültek, és a kezem ökölbe szorult a derekán. Nem hiszem el, hogy képtelen megérteni…
– Tényleg csak a biztonságom miatt aggódsz? – tudakolta hirtelen.
– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem vissza erélyesebben, mint akartam.
– Nem vagy te véletlenül… – tétovázott. – Úgy értem, van jobb dolgod, mint hogy féltékeny legyél, ugye?
– Van? – vontam fel a szemöldököm. – Elképesztő! – háborogtam magamban. – Feltételezi rólam, hogy… emiatt?!
– Ne vicceld el! – pirított rám.
– Hát, ez nem lesz nehéz, mert ebben semmi vicces nincs.
Kétkedve nézett végig rajtam. – Vagy… talán valami egészen másról van szó? – kérdezte gyanakvóan. – Mint például, hogy „a vámpírok és a vérfarkasok mindig is ellenségek voltak”? Csak valami tesztoszterontól hajtott…
– Itt csakis és kizárólag terólad van szó! – keltem ki magamból teljesen. – Én semmi mással nem törődöm, csak a te biztonságoddal! – Éreztem, hogy az idegeim pattanásig feszülnek.
– Oké – sóhajtotta. – Elhiszem. De szeretném, ha valamit tudomásul vennél. – A szavai semmi jót nem ígértek számomra. – Ami ezt az egész képtelen ellenségeskedést illeti, rám ne számítsatok! Én semleges vagyok – jelentette ki eltökélten. – Én vagyok Svájc. Nem engedem, hogy holmi mitikus lények területi vitái befolyásolják az életemet – nézett elszántan a szemembe. – Jacob olyan, mintha a testvérem lenne. Te pedig… – Bájosan elpirult, miközben a szíve vadul kezdett dübörögni a mellkasában. – Csak azért nem mondom, hogy te vagy életem szerelme, mert azt remélem, hogy sokkal hosszabb ideig foglak szeretni. Mondjuk inkább úgy, hogy te vagy a létezésem szerelme – suttogta halkan. – Engem nem érdekel, ki vámpír és ki vérfarkas. Ha Angeláról véletlenül kiderülne, hogy boszorkány, hát őt is szívesen látnám a klubban…
Nem szólaltam meg, csendben hallgattam végig az okfejtését.
– Svájc vagyok – ismételte makacsul.
– Bella… – kezdtem, de azután elterelésképpen elfintorodtam. Le kívántam zárni a témát.
– Most meg mi bajod? – háborodott fel.
– Hát… kérlek, ne sértődj meg, de kutyaszagod van – mosolyodtam el.
Mindketten tudtuk, hogy a vitát csak mára rekesztettük be. Tisztában voltam vele, hogy minden észérv, minden elkeseredett próbálkozás a meggyőzésére hiábavaló. Nem hagyott számomra más választást. A biztonsága érdekében távol fogom tartani Jacob Blacktől, bármilyen eszközhöz is kelljen ezért folyamodnom!

2011. április 3., vasárnap

4. Kötelék (1. rész)



EGÉSZ HÉTEN FIGYELTEM ŐT; igyekezett eltitkolni előlem, hogy mennyire kétségbe van esve. Próbált bátornak tűnni, én azonban a képességem nélkül is biztos voltam benne, hogy ez csupán a látszat, valójában halálra van rémülve. Miattam tette, hogy ne legyen bűntudatom és ne hibáztassam magam, pedig kizárólag én vagyok az oka, hogy a nőstény Őt akarja és már-már megszállottan üldözi. De nem hagyom, hogy elérje a célját.

A hétvégére Alice nem jelezte, hogy újra felbukkanna, és Bella azonnal kapott az alkalmon, hogy vadászni küldjön a testvéreimmel.
– Menj és érezd jól magad! – parancsolt rám bájosan. – Ja, és csomagolj nekem pár pumát! – tréfálkozott.
Elnevettem magam a képtelen ötleten, de engedelmeskedtem.
– Hajnalban indulunk – mosolyogtam. Éjszakára semmiképp sem akartam magára hagyni, és szavak nélkül is tisztában voltam vele, hogy hálás ezért nekem.
Nagyon nehezemre esett távol lennem tőle, és tudtam, hogy Ő ugyanígy érez. Mióta visszatértünk Olaszországból, elválaszthatatlanok voltunk. A történtek után a szerelmünk még szorosabban fűzött egymáshoz minket, mint valaha. Én pedig önző módon hagytam, hogy ez megtörténjen. Amíg önszántából el nem küld, addig vele maradok. Megígértem.
– Itt fogok vadászni a környéken – lépett oda hozzánk Alice a parkolóban. – Tizenöt percen belül otthon vagyok, ha szükséged van rám. Majd rajtad tartom a szemem bajügyben! – figyelmeztette. – Ne aggódj, Edward! Nem jut el a kutyák földjére, azt garantálom! – mosolygott rám cinkosul.
Bella elfintorodott. Természetesen pontosan tudta, hogy a húgom mire céloz.

Szombat hajnalban lágy csókot nyomtam a homlokára, miközben a párnájára helyeztem a pár soros üzenetet:
Olyan hamar visszajövök, hogy nem is lesz időd hiányolni.
Vigyázz a szívemre itt hagytam nálad!

A többiek már indulásra készen vártak.
– Grizzlyre fel! – harsogta Emmett Rosalie oldalán.
Mindannyian futásnak eredtünk. Alice, ahogy ígérte, a közelben maradt.
Remélem, komolyan vette a figyelmeztetésem, és nem próbálkozik semmivel! – Valószínűleg megsúgta neki az előérzete, hogy valami történni fog vagy csak egyszerűen túl jól ismerte Bellát.

Jasperrel, Rosalie-val és Emmettel a hegyek felé vettük az irányt. Alice Esmével és Carlisle-lal egy szarvascsordát vett üldözőbe, hogy bármikor szerelmem „segítségére” siethessen.
A többiekkel felszabadult légkörben közeledtünk a magas hegyekhez. Lelassítottam magam a testvéreim tempójához, és kényelmesen futottam velük együtt.
– Mi az öcskös? Talán fáj a lábad? – csipkelődött Emmett.
– Ha fájna, még akkor sem futnék olyan lajhár módra, mint te! – vágtam vissza.
Emmett öblösen felnevetett, visszhangzott tőle az egész erdő.
Másfél órája lehettünk úton, amikor a zsebemben megcsörrent a telefonom. Megtorpantam, mialatt rémülten meredtem a kijelzőre.
– Alice? – szóltam bele ijedten a készülékbe.
– Edward, Bella átlépte a határt – közölte higgadtan. – Láttam, hogy elindul, de nem tudtam megállítani – hadarta, mielőtt megszólalhattam volna.
– Indulok! – mondtam, miközben igyekeztem nem összeroppantani a mobilomat.
– Teljesen felesleges – próbált lebeszélni. – Most úgysem tehetünk semmi mást, mint várunk.
Nem válaszoltam, csak egyszerűen bontottam a vonalat.
– Vissza kell mennem – mondtam a többieknek, miközben gondolkodás nélkül futásnak eredtem.
Mi történt? – értetlenkedett Jasper és Emmett a fejemben.
– Bella! – adtam gyors magyarázatot.
Bella nélkül tényleg unalmas lenne az életünk – kacagott fel Emmett, mire felmordultam.

Miközben hazafelé tartottam, igyekeztem nem a legrosszabbra gondolni. A fák között suhantam, és most kifejezetten lassúnak éreztem magam. Már csak alig egy mérföldnyire voltam tőlük. Gondolatban a legnagyobb őrültségre készültem: meg akartam szegni a szerződést. Senki sem akadályozhat meg abban, hogy épségben visszahozzam Bellát.

Amikor odaértem, Alice, Esme és Carlisle kétségbeesetten álltak a határvonal mentén.
– Tennünk kell valamit! – néztem Carlisle-ra esdekelve. – Nem veszíthetem el Őt! Utána kell mennünk! Akár meg is… – elcsuklott a hangom. Képtelen voltam befejezni a mondatot. A gondolat, hogy megsérülhet, tonnás súlyként nehezedett a mellkasomra, és úgy éreztem, nem vagyok képes elviselni ekkora fájdalmat.
– Nem léphetünk az ő földjükre – helyezte a vállamra a kezét Carlisle.
– Sajnálom, Edward! – szabadkozott Alice, miközben a földet bámulta. – Nem láthattam előre – suttogta.
Képtelen voltam válaszolni nekik.
– Nem értem, mi történhetett – roskadt magába Alice. – Egy órával ezelőtt egyszerűen eltűnt – csóválta meg a fejét. – Hirtelen hozta meg a döntést. Nem tudhattam – mondta megtörten.
– Érte megyek! – A kijelentésemet tett követte.
– Edward! – lépett elém Carlisle, és a kezét a mellkasomra téve visszatartott. – Azzal végzetes hibát követnél el – nézett mélyen a szemembe. – Nincs más megoldás, mint várni.
Mély lélegzetet vettem, miközben az orrnyergemet kezdtem masszírozni.
– Én itt maradok, amíg Bella át nem lépi épségben a határvonalat – jelentettem ki fojtott hangon.
– Muszáj vadásznod, fiam!
Válaszként megráztam a fejem. – Menjetek csak! Én rendben leszek.
Nem vitatkozott tovább, jobbnak látta, ha magamra hagynak.
Kérlek, ne tégy semmi meggondolatlant! – könyörgött Carlisle. – Menjünk! – intett a többieknek.
Ott álltam, szemben a határvonallal, és a felismerés mélyen belém hasított: nem tudom elszakítani Bellát a kutyától. Nem követhetek el még nagyobb bűnt, mint amit eddig elkövettem ellene. A kötelék, amely közöttük fonódott, amíg én makacsul próbáltam távol maradni tőle, eltéphetetlen. Most is én hajszoltam a karjaiba, azzal, hogy megakadályoztam, hogy meglátogassa. De ennek véget kell vetnem! Soha többé nem sodorhatja magát veszélybe. Ha most épségben visszatér, akkor észérvekkel ráveszem, hogy többé ne tegye.

Copyright

myfreecopyright.com registered & protected