5. Felismerés (2. rész)

Sziasztok!

Meghoztam a legújabb fejezetrészt. :)
Ezzel együtt egy kis újdonság is került az oldalra: lehet kattintgatni, kinek hogy tetszett a fejezet. :)
Nem vagyok ennek a híve, de ha már ilyen kevés a komment, talán arra szántok időt, hogy pipálgassatok, akik pedig megtisztelnek pár sorral, azoknak továbbra is nagyon szépen köszönöm. :)

Úgy tűnik a szemfájásnak végleg búcsút mondhatok. :D (De ezt azért lekopogom.)

Vasárnap, miután hazaérkeztem Stigutól, egy másik történetből (Sunny Sky) számíthattok friss fejezetre, illetve valószínűleg jövő héten ide is érkezik a következő fejezetrész. :)

Ne feledjétek, szombaton Mindenkit szeretettel várunk a 82. Ünnepi Könyvhéten, akár a dedikálásra, akár utána egy kis beszélgetésre. :) Ha még gondolkodtok rajta, hogy gyertek-e, megnyugtatlak Titeket, hogy senkit sem fogunk megenni. :D

Jól esne pár olyan emberrel beszélni, akik szeretik az írásainkat, vagy egyszerűen csak kíváncsiak ránk. :)

Jó olvasást és tündéres álmokat kívánok Nektek! :)

Szeretettel:

Aby <(@ˇvˇ@)>

– Igen? Helyes – mondtam egyszerűen.

– Mmmm… – mormolta, miközben törékeny karjait még szorosabbra fűzte a nyakam körül.

Csendes békesség árasztott el. Közelebb akartam Őt érezni magamhoz, mint valaha. A bensőmben hatalmas űr tátongott, amíg távol kellett lennem tőle, de most minden tökéletessé vált, mert itt volt mellettem.

Átfogtam a könyökét, majd a kezem lassan lefelé indult; ujjaim végigsiklottak az oldalán és karcsú derekán. Éreztem selymes bőrét a vékony anyag alatt, szívének dübörgő ritmusát a mellkasában. Megsimogattam keskeny csípőjét, formás lábát, egészen a térdéig. A testem furcsán bizsergett, az érzékeim kiélesedtek, mint amikor vadászat közben elönt a zsákmány vére iránti vágyakozás. A tenyeremet a vádlijára simítottam, és hirtelen az ölembe húztam. Az ágyékom különös módon lüktetett; egy rég elfeledett, emberi érzés emlékei rohantak meg. Távolról észleltem, amint Bella lélegzete elakad, a szíve kihagy egy dobbanást, majd ötszörös ütemben kezdi pumpálni édes vérét az ereibe. Gyilkos méreg termelődött a számban, miközben ajkaimat végighúztam a nyakán és lágy csókot leheltem az apró kis gödröcskébe a kulcscsontjánál.

– Nem szeretném kiprovokálni, hogy jogos haragod idő előtt lesújtson, de elárulnád, mi bajod az ággyal? – suttogtam kábultan a bőrébe.

Pár pillanatig vártam a válaszát. Szabálytalanul vette a levegőt, miközben hanyatt fordultam és magamra húztam. A kezemet kipirult arcára simítottam, gyengéden hátrafeszítettem a fejét, hogy ajkaimmal hozzáférjek a nyakához. Ütőere a nyelvem alatt lüktetett, de most egy egészen más vágy kínzott. Hangosan zihált, és hirtelen úgy éreztem, nem leszek képes türtőztetni magam.

– Szóval mi a baj az ággyal? – érdeklődtem újra, erőt véve magamon. – Nekem tetszik.

– Nincs szükség rá.

Még közelebb húztam magamhoz; a szánk egymáshoz tapadt. Nagyon lassan megint átfordultam, márványtestem az övé fölé tornyosult. Ügyeltem rá, hogy keményedő férfiasságom ne érjen a combjához. Nem akartam, hogy tudomása legyen róla, milyen reakciókat vált ki a testemből a közelsége. Mindkettőnket meg akartam óvni ettől.

– Ahogy vesszük – nevettem. – Ezt például jóval nehezebb lenne kivitelezni a kanapén… – A nyelvemmel finoman körberajzoltam puha ajkait.

– Meggondoltad magad? – zihálta. A kérdése szinte arcul csapott. Azonnal kijózanodtam. Egy fájdalmas sóhaj kíséretében legördültem róla.

– Ne beszélj butaságokat, Bella! – mondtam szemrehányóan, ami egyúttal saját magamnak is szólt. Tisztában voltam vele, mire gondol. – Mindössze szemléltetni akartam az ágy előnyeit, mivel úgy láttam, nem tetszik neked. Ne veszítsd el a józanságodat! – figyelmeztettem mindkettőnket, de leginkább önmagamat.

– Késő bánat – motyogta bájosan. – Az ágy pedig tetszik.

– Helyes – mosolyogtam, lágy csókot lehelve a homlokára. – Nekem is.

– De még mindig úgy gondolom, hogy felesleges – makacskodott. – Ha nem veszíthetjük el a józanságunkat, akkor mi szükség rá?

Mély levegőt vettem. Félreértette a szándékaimat; én csupán azt szerettem volna, hogy teljes kényelemben tölthesse el ezt a pár napot, amíg a húgom fogva tartja. Tudtomon kívül, félrevezettem őt. Ez viszont mit sem változtat a tényeken.

– Már ezerszer megmondtam, Bella… túl veszélyes lenne.

– Én szeretem a veszélyt! – vágta rá dacosan.

– Azt tudom! – jegyeztem meg fanyarul, miközben lelki szemeim előtt megjelentek az Alice fejében látott képek a szökéséről.

– Majd én megmondom neked, mi a veszedelmes – hadarta. – Ha ez így megy tovább, rövidesen spontán öngyulladás végez velem, és csak magadat okolhatod majd érte!

Elfojtottam egy mosolyt. Bella és a furcsán működő agytekervényei. Meg kell hagyni, mesterien sikerült elterelnie a figyelmemet.

Én is félelmetesen közel álltam ahhoz, hogy elevenen elégjek. A bőrömön apró szikrák pattogtak, ahol kecses testével hozzám simult.

Gyengéden eltoltam magamtól.

– Most meg mit csinálsz? – méltatlankodott, és még szorosabban kapaszkodott a nyakamba.

– Megpróbállak megóvni az öngyulladástól. Ha ez túl sok neked…

– Megbirkózom vele – morogta.

Hagytam, hogy újra a karjaimba bújjon.

– Sajnálom, ha megtévesztő voltam – kezdtem bűnbánóan. – Nem akartalak elszomorítani. Ez nem volt szép tőlem.

– Ami azt illeti, inkább nagyon is szép volt – válaszolta halkan.

Felsóhajtottam. – Nem vagy fáradt? Hagynom kéne aludni.

– Nem, nem vagyok fáradt. És egy csöppet sem bánom, ha megint megtévesztesz.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet. Nem te vagy az egyetlen, aki hajlamos elveszíteni a józanságát – vallottam be a saját gyengeségemet.

– De igen – durcáskodott.

Halkan felnevettem. – Nagyon tévedsz, Bella! – bizonygattam. – És az sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy láthatóan eltökélted, addig nem nyugszol, amíg el nem veszítem az önuralmamat.

– Ezért nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni – jelentette ki elszántan.

Úgy éreztem, itt az ideje más vizekre evezni. – És én? Én kérhetek tőled bocsánatot?

– Ugyan miért?

– Nem is olyan régen még rettentő dühös voltál rám, nem emlékszel?

– Ja, az…

Úgy tűnt, hogy teljesen megfeledkezett róla. Nekem viszont ez nem ment ilyen könnyedén. Azt akartam, hogy tudja, mennyire röstellem az egészet és beláttam, hogy hagynom kell találkozni Jacobbal. Akármennyire is nehezemre esik, ezt meg kell tennem érte.

– Sajnálom. Nem volt igazam – ismertem be. – Sokkal könnyebb helyes perspektívából szemlélni a dolgokat, amikor itt vagy mellettem. – Szorosabban magamhoz húztam. – Mindig becsavarodom, amikor egyedül kell hagynom téged. Azt hiszem, legközelebb nem megyek olyan messzire. Nem éri meg.

Elmosolyodott. – Miért, nem akadt egyetlen árva puma sem arrafelé?

– Az akadt elég. De nem érte meg azt a sok nyugtalankodást. Sajnálom, hogy Alice-t felfogadtam melléd börtönőrnek. Rossz ötlet volt.

– Bizony – értett egyet.

– Többet nem teszem – ígértem.

– Oké. De azért a pizsamapartinak is vannak előnyei… – Még közelebb bújt hozzám. – Te nyugodtan foglyul ejthetsz, ahányszor csak akarsz – mormolta a nyakamba, miközben érzéki ajkai finoman csiklandozták a bőrömet.

Mámoros érzés fogott el. Forró lángnyelvek simogattak az érintése nyomán. A méreg a számban újra termelődni kezdett.

– Mmm – sóhajtottam. – Lehet, hogy egyszer szavadon foglak.

– Akkor most rajtam a sor?

– Rajtad? Miben? – Nem értettem, mire gondol.

– Hogy bocsánatot kérjek.

– Miért kellene bocsánatot kérned?

– Hát, nem vagy rám dühös? – képedt el.

– Nem – feleltem könnyedén.

A homlokán megjelent a gondolkodó ránc, ahogy bájosan összehúzta a szemöldökét.

– Nem találkoztál Alice-szel, amikor hazaértél?

– De igen. Miért?

– És nem veszed tőle vissza a Porschét?

– Persze, hogy nem. Neki ajándékoztam – válaszoltam sértetten. A feltételezése bántott. Fájt, hogy azt gondolja, a szökése miatt egyszerűen megfosztanám Alice-t a „csodajárgányától”.

– Nem is akarod tudni, hogy mit csináltam?

Lezserül vállat vontam. – Engem minden érdekel, amit te csinálsz. De nem kell elmondanod, ha nem akarod.

– Lementem La Push-ba! – vallotta be.

– Tudom – mondtam szenvtelenül.

– És lógtam az iskolából.

– Mint ahogy én is.

Bella egy pillanatig meresztgette a szemeit; a tekintetéből úgy tűnt, nem hisz nekem. Ujjaival bizonytalanul végigtapogatta az arcomat.

– Mitől vagy egyszerre ennyire megértő? – kérdezte gyanakvóan.

Felsóhajtottam. – Rájöttem, hogy neked van igazad. Tényleg az volt a bajom, hogy… előítéleteim vannak a vérfarkasokkal szemben.

Egy bizonyos példánnyal szemben pedig különösen – tettem hozzá gondolatban.

– Megpróbálok józanabbul gondolkodni, és megbízni az ítéletedben. Ha te azt mondod, hogy nem veszélyesek, én hiszek neked.

– Hűha… – jegyezte meg gúnyosan.

– És ami még fontosabb… nem akarom, hogy ez a dolog éket verjen közénk.

A fejét hálásan a mellkasomra hajtotta.

– Szóval, mikor tervezed, hogy újra La Push-ba látogatsz? – érdeklődtem könnyedén.

Az izmai görcsösen megfeszültek. Nem hitt nekem. Túl sokáig vitáztam vele ezen az ügyön ahhoz, hogy most ne kételkedjen a szavaimban.

– Csak azért kérdezem, mert akkor én is csinálok programot magamnak – magyarázkodtam. – Nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy sietned kell, mert én otthon ülök és türelmetlenül várlak.

– Nem – vágta rá erőtlen hangon. – Mostanában nem tervezek újabb látogatást.

– Ugye, tudod, hogy én ezt nem várom el tőled?

– Azt hiszem, többé nem látnak ott szívesen – suttogta fájdalmasan.

– Csak nem gázoltad el valakinek a macskáját? – tréfálkoztam.

Nem értettem, mi történhetett, amiért a szöktetője meggondolta magát. Nem állt szándékomban olyasmiről faggatni, amiről nem akar beszélni, de tudni akartam, hogy mit követett el ellene az a kutya.

– Nem – sóhajtott fel. – Azt hittem, Jacob már úgyis tudja… Nem hittem, hogy ennyire kiakad, mert… – hadarta gyorsan. Türelmesen megvártam, amíg rátalál a megfelelő szavakra. – Nem számított rá… hogy már ilyen hamar…

– Ah… – Rögtön rájöttem, miről is van szó. Az átváltozásának közelgő időpontja nemcsak a kutyát, hanem engem is megrémisztett. Magam előtt láttam Bellát hófehéren, vörösen izzó szemekkel, ahogy a táplálék iránti sóvárgás tölti be a mindennapjait.

– Azt mondta, jobb szeretné, ha inkább meghalnék! – csuklott el a hangja.

Gyengéden a mellkasomhoz szorítottam. – Nagyon sajnálom – mondtam őszintén.

A fiúnak sem sikerült felnyitnia a szemét, ahogy nekem és valószínűleg Rosalie-nak sem. Önző módon hagytam, hogy egyre jobban belelovallja magát, hogy hamarosan meg fog történni. De nem tehettem mást; akármennyire is elborzasztott a kívánsága, egész lényemmel akartam, hogy társammá váljon az örökkévalóságban.

– Azt hittem, örülni fogsz neki.

– Örüljek annak, ami neked fájdalmat okoz? – mormoltam a hajába. – Nem hinném, hogy menni fog.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, és még szorosabban simult hozzám. A közelsége némiképp tompította bennem a feszültséget. Megértettem a fiú elkeseredését, de meg tudtam volna ölni, amiért megbántotta Őt.

P.S. Kérlek, pár szóban tisztelj meg a véleményeddel! Köszönöm! :)

<(@ˇvˇ@)>